Többször találkoztam már ezzel az ószövetségi történettel, ahogy gondolom ti is. Számtalanszor olvastam Sadrak, Mésak és Abédnegó rendíthetetlen hitéről. Emlékszem, volt Dánieles gyerekhetünk, volt egyetemi ifink, ahol egy lelkes ifis társam azt mondta, bizony ő sem tagadta volna meg Istent ott a király előtt. És most ismét belefutottam ebbe a történetbe egy online bibliaóra keretein belül.
Sőt, igazából napok óta tudtam, hogy ezzel a történettel fogunk foglalkozni, hiszen a bibliaórát én magam tartottam. És mégsem értettem, honnan az indulat, az irritáltság, ami bennem támadt, valahányszor a tüzeskemencére gondoltam. Talán lehetett valami köze ahhoz a tényhez, hogy az adott alkalmon a bizalomról esett szó…
Rögtön azzal kezdtük, hogy tisztáztuk, ki mit ért a bizalom szó alatt. És egy kedves barátnőm azt mondta: kontrollvesztést. Hogy elvesztem az irányítást a fölött a dolog fölött, amit a másikra bízok. Mert abban reménykedem, azt a másik helyén tudja majd kezelni, s nem él vissza vele.
Itt megakadtam, mert rájöttem, mi zavart eddig. Én úgy éreztem tavaly, hogy rábíztam édesanyámat az Úrra, és volt egy kimondatlan egyezségünk Vele. Míg én Ausztráliában leszek, Ő megtartja anyut egészségben. Ha emlékeztek meséltem is, milyen kalandosan kerültem ide először. S meg voltam győződve, ha ilyen göröngyös volt az út, ami idáig vitt, minden rendben lesz a szüleimmel otthon. Tévedtem. Édesanyámnak volt egy daganatos betegsége, amiből felgyógyult és négy évig tünetmentes volt. S mikor második hónapja voltam a világ túloldalán, kaptam egy telefonhívást, mely szerint édesanyám életébe visszatért a rák. Méghozzá áttétekkel.
Hatalmába kerített a düh. Azt éreztem, hogy Isten megszegte ezt a kimondatlan egyezségünket. Hogy kiengedtem a kontrollt a kezeim közül, és az Úr visszaélt vele. Hangsúlyoznám, hogy azért, ha mélyen magamba néztem, az eszemmel tudtam, hogy ez egyáltalán nincs így. S hogy a betegségén valószínűleg nem változtat az a tény, hogy én otthon vagyok vagy tizenötezer kilométerre távol. Mindenesetre ezeket az érzéseket hozta ki belőlem az első sokk.
Szeretnék arról írni nektek, hogy kis idő elteltével elkezdtem más fényben nézni a történtekre. Elkezdtem keresni az értelmet, és hogy az Isten tudott mutatni édesanyám betegségében csodálatos dolgokat is. De nem tudok erről írni, mert – ahogy ti mindnyájan – úgy én is teljes szívemmel szeretem a szüleimet, és tehetetlenül szemlélni azt, ahogyan egy szeretted szenved egészen kibírhatatlan dolog.
„De ha nem tenné is, tudd meg, ó király, hogy mi a te isteneidet nem tiszteljük, és nem hódolunk az aranyszobor előtt, amelyet felállíttattál!” (Dán 3,18)
Rájöttem, hogy amikor Sidrák és a barátai kimondják Nebukadneccarnak, hogy nem hódolnak az aranyszobornak – kerüljön az akár életükbe is –, azzal teljesen átadják magukat az Istennek és az Ő akaratának. Olyan felfoghatatlan nekem hogy nincs hezitálás, nincs időkérés, tanácskozás, titkos szavazás. Csak egyszerű, szelíd szavak. Nem hajolunk meg, az Isten megszabadít, de ha nem tenné is… nem számít. Nem azért tesszük, hogy megszabadítson…
Arra jöttem rá, hogy a bizalom tehát kontrollvesztés és önátadás. Feltétel nélküli. Mert ez a bizalom végső soron az Istenbe vetett hitből táplálkozik. Egy olyan hitből, melynek a szeretetkapcsolat az alapja. S hogy ebben a szeretetben a dolgok értem történnek s a legvégén az én javamat szolgálják majd.
Ilyennek látom a bizalmat elméletben, de az az igazság, hogy jelen pillanatban nem tudom (még) így megélni azt. Lényem minden részével tiltakozom a kontrollvesztés felett. Mert valamiért meg vagyok győződve, hogy az én boldogságomhoz és teljességemhez elég lenne, ha az Isten azt tenné, amit kérek Tőle, és mondjuk meggyógyítaná a szívemnek oly kedves embert. Őszintén szeretnék eljutni ahhoz a feltétel nélküli bizalomhoz, ahol hezitálás nélkül mondhatom: „de ha nem tenné is…”.
Viszont ami a tegnapi bibliaóra ajándéka volt számomra, hogy meg tudom engedni magamnak, hogy így érezzek. Hogy elfogadom magam ilyen tökéletlenül, a tehetetlenséggel, a dühvel, a lázadó szívemmel együtt. Mert tudom, hogy a szeretetkapcsolatunk az Úrral ezt is kibírja. S abban reménykedem, hogy már ez is maga a bizalom.
Marofejeva Nelli
