Koyaanisqatsi. A kifejezés hopi nyelven annyit tesz: egyensúlyát vesztett élet. Ezt a címet adta 1982-es filmje címének Godfrey Reggio. A hosszú, közel másfél órás alkotásban ez az egyetlen emberi szó, amely elhangzik, miközben az Egyesült Államokban felvett képsorokon azt látjuk, hogyan változott meg a modern ember és a természet viszonya. A témával kapcsolatos minden rezignációnk ellenére érdemes időt szánnunk erre a műre: különös káoszopera sokunk születése előttről, egyszerre kordokumentum és prófécia.
Káoszopera, mondom, mert dagályos, lassú, drámai, akárcsak a mostani napjaink, amelyben valahogy ránk omlott az idő. Ránk omlott az idő, mondom, mert lassan egy hónapja, hogy utoljára utaztam át a várost, mint munkavállaló. Már akkor is aggódó, gyanakvó tekintettel méregettük egymást a buszon, a felkészültebbek maszk mögül, pamutkesztyűben, mások csak a maguk pőreségében, még a kijárási korlátozás előtt. Lelassult, elmélyült a napok pattogós üteme, mint amikor húzni kezdi a magnó a magnószalagot, mielőtt teljesen elakad a lejátszó.
Szeretni szoktam a káoszt, már csak valamiféle romantikus elgondolásból is, hogy a világ is káoszból teremtetett. Ott szólalt meg a hang: legyen – és lett ritmus, nappalé és éjjelé, a ritmusból pedig élet. Most mintha fordítva történne: a mindennapi kattogásból egyszer csak lassú összevisszasággá esett szét minden, gyeplőként hullva a lovak közé: legyen! Akkor vajon mi a káosz, és mi az élet? Ami eddig volt, vagy ami most van? A „legyen” most a Vagyok akarata, vagy a Vagyoktól kapott szabad akaratunkra adott, megengedő felelet? Furcsa, egyben szép látni, ahogy ezt a kérdést szegezik a szekuláris médiumok az egyházak képviselőinek. Kicsit érthetőbben: hogy Isten akarata, büntetése-e ez az egész őrület, amelyben most vagyunk? Hogyan éljünk most, és hogyan éljünk majd a válság után? Nem jött-e lelkileg kicsit korán ez a húsvét? Nem tűnik-e délibábnak az, amiben reménykedünk?
Az egyszeri fiatalember az intés ellenére a tengerbe mélyen beúszván és visszafordulni akarván cudar ellenszéllel, nagy hullámokkal találta szembe magát. Utolsó erejével kifelé igyekezve, de egyre beljebb sodródva látta maga előtt, ahogy vele együtt örökre elsüllyed a parton őt váró, szép menyasszonyával tervezett szép jövője, családról, munkáról szőtt álmai satöbbi, satöbbi. Aztán mindent feladván elernyeszté izmait – és megérzé a talajt a lába alatt a mellkasáig érő vízben.
Tragédiánk együttérzés nélkül mindössze jelentéktelen bohózat.
Kissé komikusak a tanítványok is, akik – úgy tűnik – egy-egy kegyelmi pillanatot leszámítva egyáltalán nem értik, amit Jézus mond, tesz, ígér. Különösen értetlenek húsvét után: Jézus megjelenik nekik, a szemük láttára lerágja a fehér húst a halcsontról, felemeltetik a mennybe, de csak akkor értik meg, mi történt, amikor eljön hozzájuk a Szentlélek.
Ahogy a történetbeli fiatalember nem érthette, hogyan került a talpa alá a meder, és ez mit is jelent, úgy biztos, hogy az ünnep utáni napok is értetlenséget hoznak. Annyit mindenesetre jó tudni: a talajt érés nem jelenti azt, hogy kint is vagyunk a vízből. Negyven napot vártunk a húsvétra, most az újabb ötvenben vagyunk. Pünkösd tehát az új bója, ameddig jó lenne célra tartva elérnünk.
Együttérzek az udvarunkban álló vadgesztenyefával – valamit együtt szomjazunk. Amióta itt élek, ebben a házban, még sosem láttam, micsoda küszködés a fának, ahogy tavasszal kirobban a tetszhalott ágaiból a zölden harsogó élet. Most, a hetek óta tartó aszályban ájultan csüngnek a levelei. Bárcsak úgy lenne, ahogy az ige szól, hogy tóvá lesz a délibáb. Vágyom látni, ahogy az ernyedt levelek teleszívják magukat az áldás esőjével. Szófoszlányok jutnak csak eszembe, egy-egy erőt adó csepp: út csak előrefele van – erő csak odafentről jön – hajszál sem eshetik le – feltámadt, valóban feltámadt – lelkem kívánkozik – erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Vigasztaló. Állok, még a félút előtt, mint aki másképp nem tehet.
Igen, gyógyít, ha kimondom, hogy ez az élethelyzet most nehéz.
Néha egészen kísértetiesen mondja meg az Írás, meddig kell még kitartani. Volt, hogy napra pontosan tudtam, meddig lesz egy-egy szerettem kórházban. Hogy olvasod te a Szentírást, édes lányom, hördül fel bennem a teológiailag képzettebb énem. Hát, ahogy mindannyian: kérdésekkel. Most ezzel: meddig még?
Elég neked az én kegyelmem. Igen, az itt és mostban elég. Megállok kifulladva. A part még messze, de szilárd talaj van a lábam alatt.
A remény színe még ernyedten is a zöld.
Bagdán Zsuzsanna
