Talán az első lélegzetvétellel kezdődött, vagy még korábban. Túl szűkké vált az egykor olyan kényelmes és meleg világ, s éreztem: valami történni fog, ami mindennek véget vet. Fájdalommal és küzdelemmel járt mindkettőnk számára, de megszülettem; beszívtam az új, idegen és ismeretlen világ levegőjét − felsírtam. Ott kezdődött a küzdelem. Persze később jöttek az újabb kihívások: gyerekbetegségek, láz, közölhetetlen fájdalom, a sírás nyelvének megtanulása, majd a megkönnyebbülést adó tapasztalat, hogy legalább egyvalaki van, aki érti ezt a nyelvet. Eltelt néhány év, s észrevétlenül beleégett a magatartásomba, gondolkodásomba, hogy harcra születtem és harcmező ez a világ, amely körülvesz. Itt, ha nem vagy óvatos, megsérülsz és megsértesz másokat. Itt ritka kincs a biztonság, a védettség, és szinte mindig résen kell lenned, mert a kimondhatatlan nevű Gonosz mindent megtesz, hogy ellopja a kincseidet, majd kifosztott, megvert koldusként hátrahagyjon az élet országútján.
Megtanultam, vannak fegyverek, amiket használhatok azért, hogy túléljek és érvényesüljek a harctéren. Rájöttem, sokszor nem a nyílt szembeszegülés, hanem a játszmázás, a taktikázás vezet győzelemre. A célom az volt, hogy kitűnjek és győzzek, ehhez használtam fel az akaraterőmet, szorgalmamat, tehetségemet, emberi kapcsolataimat. Harc volt a tanulás, versenyhelyzet, ahol le kellet körözni a másikat, harcoltam azért, hogy barátjának fogadjon valaki és megtartsam barátaimat. Még a szeretetre is úgy néztem, mint valami trófeára, amit a küzdelem után az nyer el, aki legjobban harcolt. És őszintén mondom, meglepett, felkészületlenül ért, mikor minden érdem és számomra érthető ok nélkül, ajándékként kaptam szeretetet, barátságot, együttérzést. Ilyenkor rejtett támadást gyanítottam, ezért támadtam és sokakat megsértettem. Később megtanultam viszonozni a szeretetet és becsülni azokat, akik szerethetetlenségem ellenére sem mondtak le rólam.
Lassan elhittem, hogy csatáim nagy részét megnyerhetem. S ekkor szembesültem azzal az ellenféllel, aki kifogott rajtam. Azt hittem, nyerhetek ellene, sokat tudok róla, és harcba bocsátkoztam, de egyre csak vesztettem. Ott volt rombolásának nyoma a kapcsolataimban, amik egyre felszínesebbekké és hidegebbé váltak, míg teljesen el nem sekélyesedtek. Hatására egyre türelmetlenebb lettem a szeretteimmel szemben. Voltak, akiket végérvényesen el is veszítettem, és ma is fáj a hiányuk. Pedig én megfeszítettem minden erőmet, akaratomat latba vetve minden kedvességemet, de mindhiába: ismét ő nyert.
Jó időbe telt, míg rájöttem, vele szemben én nem nyerhetek. Lehet legyőzök, kiejtek minden ellenfelet és simán veszem az akadályokat, de ehhez én kevés vagyok. Ekkor jött a kétely és az önmarcangolás. Nem vagyok elég jó, elég erős, elég okos − legyőzöttként élek és halok meg.
Lemondtam a győzelemről és az irányítás kényszeréről, amikért egészen addig küzdöttem. Letettem fegyvereimet, elvesztettem az életkedvem, és nem volt olyan konkrét cél, amiért érdemes lett volna tovább küzdenem. Elindultam valamerre, de nem is volt konkrét, kitűzött célom, ezért lepődtem meg, mikor elértem valahová. Egy helyre, ahol hatalmas harc nyomai borítottak mindent, tele volt a hely vérrel és a háromnapos halál szagával. Ott volt valaki, aki vesztesnek tűnt a véres kezével, lábával, oldalával, de a békés győztesek magabiztosságával nézett rám. Ott értékelődött át minden. Ide térek vissza most már minden vesztes csata után. Ő az, aki néven nevezte és legyőzte ellenségemet, és aki biztatva üzeni:
„Mint utolsó ellenség töröltetik el a halál.” (1Kor 15,26)
TeSó, a harcban neked is szembe kell nézned a járvánnyal, a karanténnal, a félelmekkel, a gyásszal és a halállal is. Tedd meg ezt bátran, még az óriási ellenségeknek is ezt mondva: Jézus az én Uram, én győzni jöttem! Legyen bezártságban is győztes, küzdelemben is reményteljes, fájdalmakban is bizakodó, egyedüllétben sem magányos, áldott húsvétod!
Laskoti Zoltán
