„Más lett minden, és már semmi sem lesz olyan, mint régen” – mondta egyik kedves barátnőm, amikor arról számoltunk be egymásnak, hogyan éljük meg a mostani időszakot. Majd hozzátette: „Jah, ezt nevezik életnek”.
Tudom, miről beszél. Évek óta próbálom felvenni a ritmust, megtalálni az egyensúlyomat, hogy végre kiszámíthatóvá váljon az életem. És amikor azt gondolnám, végre sikerült, jön valami idegen helyzet, és totál felborul minden.
A frissensült kenyérig hosszú utat kell megtennie a búzaszemnek, mondja a Zsigó házaspár. Learatás, cséplés, darálás, őrlés és egyéb finomítás nélkül csak durva, száraz és nehezen emészthető. El kell hagynia az addig életforrást jelentő szárat, össze kell töretnie és zúzódnia, hogy aztán egy új helyen valami igazán használhatóvá válhasson.
„2010 óta vagyunk házasok. Mint minden fiatal házaspár, mi is sokat beszélgettünk a jövőnkkel kapcsolatos dolgokról. Voltak terveink, de az elérésükhöz kevésnek láttuk az ukrajnai anyagi javainkat – ezt gondolom, nem kell ecsetelnem. Ezért megfordultak bennünk olyan gondolatok, hogy egy-két év külföldi munka esetleg megoldás lehetne a problémára. Mivel egyikünk sem akart a másik nélkül menni, ezért jegeltük a témát. Istennek persze megvoltak már a maga tervei velünk kapcsolatban, csak még mi nem láttuk, mik azok.
2013 elején Isten arra bátorított, hogy hagyjuk el a komfortzónáinkat. „De mik a mi komfortzónáink?” – kérdeztük Istentől. S Ő megmutatta: a család, a barátok, a lelki testvérek, az otthon, a munkahelyek (amik egyszerre missziós szolgálatok is voltak), az Ébredés együttes, a Kamarakórus és nem utolsó sorban a FRIGY. Ezek töltötték be és tették áldottá hétköznapjainkat. „De hiszen mindezeket Tőled kaptuk, miért kellene most ezt elhagynunk, és hogyan?” Nem volt könnyű bármit is ezek közül otthagyni, másrészt azt sem értettük, hogy mit akar ez az egész jelenteni. Tovább imádkoztunk és arra kértük az Urat, hogy zárjon be ajtókat és nyisson meg másokat. Nem sokkal ezután Éva elvesztette a munkahelyét/szolgálatát a kórházban. Meghallgatta az imáinkat, bezárt egy ajtót… „Addig még nem tapasztaltam saját bőröm, hogy egy imameghallgatás tud fájni is.”
Tovább imádkoztunk vezetésért és útmutatásért. Ugyanazon év közepétől folyamatosan kaptunk igéket és üzeneteket arra nézve, hogy Isten kivezet minket egy másik helyre. Mivel mi Hollandiába akartunk menni, úgy gondoltuk, hogy ez az Úr terve is. Azt, hogy Istennek más az elképzelése, csak később értettük meg. Hollandiába minden ajtó be volt zárva, egyetlen holland ismerősünk sem látta reálisnak azt, hogy ott kapjunk állást. Értetlenül és zavarodottan kérdeztük: „Akkor most mit is akarsz? Mit tegyünk? Hova menjünk?”
Az októberi ködös napokban lassan oszlani kezdett a köd, és fény derült Isten számunkra szóló titkára. Régi ismerőseinken keresztül meghívást kaptunk egy németországi keresztyén központba, ahol függőségekkel, pszichés és szociális problémákkal küzdő emberek élnek, hogy ott segítsünk egy idősebb házaspárnak a szolgálatokban. Ez a hely régen egy malom volt. Az egyik Ige, ami ezt a meghívást elhívássá tette a Máté 14, 22 volt: „És mindjárt kényszeríté Jézus az ő tanítványait, hogy szálljanak hajóba és menjenek át előre a túlsó partra…”.
Négy hónap múlva „pakolj Sári, meszelünk!” címszóval, de könnyek között el is költöztünk Németországba, ahol a mai napig élünk. Ahogy Ábrahám elindult az ismeretlenbe, úgy indultunk el mi is az addig még soha nem hallott Wendelsheimba kis pereputyunkkal felpakolva.
Itt beindultak a finomítási folyamatok. Isten összetört és megújított. Rengeteg esemény és változás ért minket. A már meglévőkhöz – és nem azok helyett – kaptunk új közösséget, testvéreket, barátokat és szolgálatokat is. Az otthoni szolgálatainkat itt imádságban folytattuk. Az életünk gyakran olyan, mint a történet folytatásában: viharos, de vígaszokkal teli. A kezdetektől fogva voltak sokan olyanok is, akik nem örvendeztek az ittlétünknek, főleg a bentlakók körében.
Minden nehézségben velünk volt, hordozott, vigasztalt és vigasztal az Úr mindkettőnket. Bár sokszor úgy tűnik, hogy az életünkben mi kenyér helyett köveket kaptunk, mégis hálásak vagyunk, hiszen ezek között a malomkövek között, és ezeken keresztül erősít és formál újjá minket az Úr.”
Tegnap reggel bekapcsoltam egy dicsőítő éneket, elővettem a naplómat, és elkezdtem összeírni azokat az áldásokat, amiket az utóbbi néhány hét hozott az életembe. Hiszitek vagy nem, tele lett a lap sosem tapasztalt képességekkel, mulatságos és ámulatra méltó helyzetekkel, testvérré vált barátok neveivel.
Isten kiváló rendező. Igaz, felforgatja a kényelmünket, nem néha, hanem módszeresen. Áthúzza a számításainkat, felülírja a terveinket, újra és újra kidob az ismeretlenbe. Mégsem lesz nyomorultabb ettől az ember. A hit, a remény és a szeretet gazdagabban, tapasztaltabban, jellemesebben hoz ki bennünket életünk minden „malmából”.
Mert minden, tényleg minden összedolgozik azoknak a javára, akik szeretik az Urat.
Olasz Tímea
