Ülünk az üres tányérjaink fölött, és egyik sztori jön a másik után: kemény volt, reménytelennek tűnt, aztán jött egy nem várt fordulat és a végén csodás istenélmény lett a nehézségből…
Az utóbbi hetekben felértékelődött bennem az ilyen beszélgetések értéke. Szeretem, ahogy egyik emlék hozza a másikat és nem akar vége szakadni a sztoriknak.
Simon Klárika egyike azoknak, akikkel élmény beszélgetni, mert véget nem érően tud mesélni szabadításról, gondviselésről:
„Szerintem két csoportba lehet osztani az embereket: vagy mindenben meglátjuk Istent vagy semmiben sem.
Meghívást kaptam egy hétvégére, amin régóta szerettem volna részt venni. Akkor kezdett udvarolni hozzám egy fiú, aki nem volt megtérve. Nagyon sokat gondolkodtam a kapcsolaton, nem szerettem volna »felemás igába« hajtani a fejem. A fiú is kapott meghívást, az utolsó napon igent mondott rá. Egyik előadás jött a másik után, de én egyre csak azért imádkoztam, hogy vagy fogadja el az Úr Jézust, vagy tudjak véget vetni a kapcsolatnak. Aztán megértettem, hogy ezt az egészet az Isten kezébe kell tennem, és most inkább a saját lelkemmel foglalkozni. Ott, akkor éreztem először Isten jelenlétét és szeretetét olyan közelről, mintha megérintett volna. Teljesen megnyugodtam. A hétvégének vége lett. Mindketten hazamentünk és nem is beszéltünk. Két nap múlva felhívott és közölte, hogy nem érdekli, mit gondolok, de ő letette az életét Isten kezébe, és akár szeretnék vele maradni, akár nem, ő már Istennel fog tovább élni.
Hét év telt el azóta miközben három csodát kaptunk Istentől.
Amikor a harmadik gyermekemet hordtam a szívem alatt, nagyon sokat imádkoztam, hogy Isten legyen velem a szülés ideje alatt. A második várandósságom és szülésem is igen nehézkes volt, igazából nem hittem és nem reméltem, hogy a harmadik könnyebb lesz. Mikor eljött a szülés ideje az orvos sem biztatott semmi jóval. Csak annyit mormoltam félhangon: »Istenem, kérlek segíts!« és »Könyörülj meg rajtam!«. Egy kis idő múlva már a kezemben tarthattam a lányomat. Fel sem tudtam fogni. Később gondolkodtam el rajta, hogy hogyan is vonhattam kétségbe a Mindenható Isten hatalmát. Hálás voltam kegyelméért és szeretetéért, amit ránk árasztott, még így is, hogy én hitetlenkedve álltam a dologhoz.
Akinek három gyermeke van, az sokszor találja magát meghökkentő helyzetekben. December elején a középső fiúnk, Benjámin késő este leesett az emeletes ágy tetejéről, fejjel a csempére. Nagyon megijedtünk. A lányunk még csak két hónapos volt, otthon kellett maradnom. Míg a szüleim vitték a kórházba, én csak könyörögni tudtam, hogy Isten segítsen. Nagyon kétségbe voltam esve, semmit sem tudtam róluk. Körülbelül egy óra múlva telefonáltak, hogy minden rendben van. Három napi kórházi vizsgálat és megfigyelés után haza is engedték a fiút. Hálásak voltunk Istennek, szinte fel sem tudtuk fogni a dolgot. Sokan sokfélét mondtak erre: szerencse, kegyelem, rosszabb is történhetett volna stb. Egy hónap múlva a nagyobbik fiunk esett le úgy fél méterről. Egy óra múlva szinte minden tünetét mutatta az agyrázkódásnak. Az előző esetből tanulva tudtuk, hogy folyamatosan figyelnie kell valakinek. Azért imádkoztam, hogy Isten segítsen rajtunk. Reggel, mire az orvos megvizsgálta, semmit sem lehetett látni rajta. Azt mondta, csak megijedt, vagy mi reagáljuk túl a történteket. Én viszont tudtam, hogy ez Isten volt. Megértettem, hogy mindegy, mi vagy hogyan történik, minden az Isten kezében van. Csak az Ő kegyelme és szeretete, hogy ezek a dolgok így végződtek.
Két évvel ezelőtt észrevettem, hogy nagyon sok házaspár küzd a gyermektelenséggel. Elkezdtem imádkozni ismerős és ismeretlen házaspárokért is. Egy évvel később egy házaspártól hallottam, hogy a feleség sajnos elvetélt. Akkor kicsit megtorpantam és elgondolkodtam, hogy talán feleslegesen imádkozom. Aztán letettem a dolgot Isten kezébe és már úgy imádkoztam a házaspárokért, hogy az Úr, amikor itt az ideje, készítse fel őket, és ha beletartozik a tervébe, áldja meg őket gyermekkel. Fél évvel később kaptam a hírt, hogy az egyik házaspár – akiért különösen könyörögtem – babát vár. El sem tudom mondani mennyire boldog voltam. Tovább imádkoztam. Nemrég még két házaspárról kaptam hírt, hogy ők is babát várnak.
Hatalmas dolog megtapasztalni Isten szeretetét és azt, hogy meghallgatja a másokért mondott imát. Nyissuk ki a szemünket és vegyük észre a körülöttünk lévők küzdelmeit! Arra bíztatok mindenkit, hogy imádkozzunk egymásért és másokért is!”
Mint mondtam, szeretem, ahogy egyik emlék hozza a másikat, és nem akar vége szakadni a sztoriknak.
Mert ilyenkor nem arról panaszkodunk, hogy mennyire nem bírjuk már a bezártságot, vagy mik a legújabb vérfagyasztó hírek, hanem a minden részletre odafigyelő Apukáról, a kreatív Rendezőről, a korlátlan hatalmú Szabadítóról osztunk meg élményeket. Nem feltétlenül a nosztalgiakedvéért, hanem hogy emlékeztessük egymást: Isten ura a helyzeteinknek.
A mostaninak is.
Olasz Tímea
