„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.” (Zsolt 23)
Huszonöt évem során másodszor megyek keresztül a halál árnyékának völgyén.
Lelkiekben leginkább.
Az első 18 éves koromban volt. A második 7 hónapja…
Mindkettő előtt jött az üzenet a 23. Zsoltár szavaival.
A két időszak között elég sok idő telt el, és teljesen elvoltam már. Nem mondhatnám azt, hogy elszakadtam Istentől, de inkább én rendeztem be a kis életemet, mindennapjaimat. Az éjjeliszekrényemen ott volt a Bibliám, de nem nyúltam hozzá minden nap, sőt volt, hogy hetekig ki sem nyitottam. Csak kis mértékben töltögettem a poharam Isten igéjével és tanácsaival. Külföldön dolgoztam, ahol ugyebár (az én esetemben) a lelki közösségnek lőttek, így nem igazán erősödött a lelki egészségem. Egyre jobban fakult az istenkép, amit azelőtt olyan világosan és tisztán láttam.
Eljött az a bizonyos 7 hónappal ezelőtti este, amikor is valamilyen oknál fogva rosszul lettem, szívritmuszavarom volt, elöntött a pánik, felment a vérnyomásom, remegtem, féltem… újra…
Nem akartam, hogy megismétlődjön megint, ami olyan nehéz volt már 18 évesen is – de valamiért újra át kellett élnem ezt. Utána persze egy sor kivizsgáláson is átestem. Minden rendben volt a testemmel (hála Istennek!), de nem a lelkemmel. Pánikrohamok gyötörtek. Rájöttem, hogy megingott a bizalmam Isten iránt. Nem láttam Őt annak, aki. Nem láttam azt, hogy meg tud tartani minden körülményben. Hogy szüntelenül őrködik felettem. Ehelyett a negatív és borús gondolatok töltötték el az egész gondolatvilágom.
Aztán Isten vezetni kezdett, tanított. „Kivitt a pusztába, és a lelkemre beszélt.” Megvigasztalt. Újra és újra. Éreztem, hogy nemcsak kis cseppeket akar adni magából, hanem csordultig akarja tölteni életem poharát.
Hiszem, hogy a vessző és a bot a javamra válik.
Nem azért kerültem ebbe az élethelyzetbe, mert nem szeret Isten, épp ellenkezőleg: nagyon is szeret! Annyira, hogy nem hagyja, hogy a saját fejem után menjek tovább. Belenyúl az életembe, új reményeket támaszt bennem és a nagy tervei részeseivé tesz.
Dicsőség érte Neki örökké!
Botos Renáta
