Néhány héttel ezelőtt a Keleti pályaudvar előtt álltam. Még jónéhány perc maradt a vonat indulásáig, így gondoltam élvezem még egy kicsit a délutáni napsütés pillanatait. A hömpölygő embertömegek morajlását aztán különféle hangok kezdték túlharsogni. Az aluljáróban egy fiatal srác egyszál gitárral a kezében valami kortárs popének variánsait üvöltötte a járókelők fülébe. A pályaudvar kapujában egy idős cigányember próbálta túlharsogni az ifjú negédes – mondanám: nyálas – repertoárját, valami fájdalmas balladára húzott rá. A kettő között megállva ostorozták a hangfoszlányok füleimet, melyre egy-egy külföldi csoport rikácsolása is rásegített. Aztán hirtelen minden hangot túlharsogott a több hangszórón keresztül kiszüremlő lágy, melankolikus zene, és a mantraszerű szöveg: szeretem a kereszted, szeretem a kereszted, szeretem a kereszted… A hangszórók mögül két figura lépett ki, egy idősebb ember és egy középkorú nő: a tömegbe vegyülve próbálták az embereket rábírni arra, hogy vegyék el tőlük a sárgás papírra nyomtatott szórólapot, ami valamiféle alkalomra való hívogatás lehetett. A nemtörődöm szembejövők közönyösen bámultak a cetlire, aki átvette is, két pillanat után kidobta a sarki szemetesbe. Úgy éreztem magam, mintha egy színpadon állnék, ahol éppen valami versenyt szimulálnának a szereplők. Mintha a három hangforrás egyszerre vetekedne a tömegekért, csakhogy saját maguk üzenetét eljuttassák az emberi fülekig és szívekig.
Az egész kavalkádban – s talán ez döbbentett meg a legjobban – a keresztyénség üzenete egy hang volt a sok közül. Mégpedig nem egy sikeres hang. Természetesen, értékelendő a lelkesedés, a buzgalom, a vágy, hogy saját gyülekezetükbe ekképpen toborozzanak híveket a tagok, de az összképet látva akaratlanul az a benyomásom támadt, hogy az utca emberét ez nem fogja meg. Sőt, úgy tekint ezekre a hangszórós térítőkre, mint a sok utcai zaj közüli egyik hangra. A hipszterfiú, az öreg balladás és a hívők. Nagyszerű mese kerekedhetne ki ebből…
Csak hangosan gondolkodom… Talán jobban tennénk, ha hallgatnánk. Talán jobb lenne, ha nem akarnánk beszállni a megannyi marketinges versenybe. Talán jobb lenne, ha nem akarnánk futni a legújabb tömegkommunikációs praktikákat profi módon űző cégek után és az ő módszereiket felhasználva próbálni meg elérni a ma emberét az evangéliummal. Talán lehet éppen ez a probléma gyökere: hogy számunkra az evangélium is egy szórólapra rányomtatható portékává lett, hogy az egyházról is úgy gondolkodunk, mintha az egy olyan cég lenne, amely egy adott termék forgalmazásával újulást és változást idézhet elő az ember életében. Mintha Jézus CEO egy több évszázadon keresztül sikeres vállalkozást bízott volna az övéire.
Az evangélium nem portéka. Nem egy hang a sok közül. Nem egy variáció a jóga, az akkupunktúra és a csakratisztítás mellett. Az evangélium kizárólagos út Istenhez. Kizárólagos azért, mert ez az az út, amelyet nem az ember jár be, mígnem eljut Istenhez, hanem ez az az út, amelyet az Isten jár be az emberig. Az evangélium találkozás, személyesség, én-te kapcsolat. Az evangéliumot nem lehet árulni. Nem lehet táblákkal, reklámokkal, szívmelengető ritmusokkal és szórólapokkal népszerűsíteni. Csak ott lesz látványos, ahol csendes módon fejti ki hatását az emberi szívben, s egy egyre táguló körként a személyes kapcsolatokban, családban, közösségben. Értsük jól: a keresztyének láthatatlan és hallhatatlan emberek. Nem hurcolnak magukkal reflektorfényt és színpadi felszerelést, hogy mások felfigyeljenek rájuk. És mégis: észrevétlenségükben veszik észre őket. Némaságukban hallják meg hangjukat. Mert végső soron Aki beszél, Aki cselekszik általuk minden, az emberre igényt tartó hangot túlharsan.
Homoki Gyula
