Megérzések. Sokszor megmagyarázhatatlan úton-módon jönnek elő. Bizonyítékai annak, hogy többek vagyunk, mint aminek látszunk, és a világ mélyebb annál, mint amit kézzel foghatónak vélünk. Nem véletlen, hogy a magukat racionálisnak tartó emberek gyakran elutasítják az érzéseiket és a megérzéseik jelentőségét. Viszont keresztény emberként tapasztaljuk, hogy Isten nemcsak papír vagy igehirdetés által üzen nekünk, hanem olykor egy erőteljes megérzésen keresztül is.

Egy ideje komolyabban beleálltam ebbe a témába, kíváncsi voltam, honnan jönnek a megérzéseink, miből táplálkoznak és mikor tulajdoníthatunk egy megérzést isteni sugallatnak. Realista emberként logikus magyarázatot találtam ezekre a kérdésekre a pszichológiában. Számos pszichológus véleménye szerint a  belső intuícióink pillanatok alatt jelennek meg a tudatunkban, és mindig olyan múltbeli tapasztalatokon alapulnak, amit az adott helyzet éppen kivált. Mondhatni, csupán az agyunk játéka az egész. Bár ezzel választ kaptam arra a kérdésre, hogy hogyan jelennek meg bennünk a megérzések, de nem akartam ezzel lezárni a keresést, hisz tudom, több van az egész kérdés mögött, mint egy egyszerű pszichológiai mintázat.

A Biblia tisztán rávilágít arra, hogy miért jelennek meg bennünk megérzések, és hogyan képesek megváltoztatni az érzéseinket akár egy másodperc töredéke alatt is. Az első belső vezetést pünkösd ünnepén tapasztalták meg a tanítványok. A Szentlélek kiáradása után átélték, ahogy a saját félelmeik, kételyeik átváltoznak erőre és hitre. Péter például félelemből megtagadta Jézust, a Szentlélek eljövetelével viszont valóban erőt kapott és bátorságot a hitvallásához. A történet legnagyobb csodája pedig az a tömeg, aki körbevette a tanítványokat, hisz hitvallásuk tiszta tudatra talált annak ellenére, hogy eltérő nyelveken beszéltek. A Szentlélek formálta bennük azt a belső megérzést és megértést, ami hitre kapott náluk: „Velük volt az Úr segítsége: sokan hívők lettek, és megtértek az Úrhoz” (ApCsel.11,21).

A Szentlélek kiáradását minden egyes keresztény ember megtapasztalhatja a mai napig, hiszen a Szentlélek az az isteni erő, aki megváltoztat, útmutatást és belső vezetést ad nekünk a hétköznapokban.

Viszont én most megtapasztaltam azt is, hogy a megérzéseink milyen csalfa játszmák tudnak lenni, ha nem figyelek arra, hogy én nap mint nap honnan táplálkozom: félelemből vagy hitből. Életemben kétszer éltem át egy erőteljesebb belső megérzést. Három éve szerettem volna, hogy az életemnek célja legyen, ezért hittel könyörögtem Istenhez útmutatásért és  küldetésért, és a válasz rövid időn belül meg is érkezett. Ott állt előttem leírva feketén és fehéren. Az se érdekelt, ha más nem érti rajtam kívül, én belül teljes bizonyossággal éreztem és tudtam, ez az a konkrét iránymutatás a jövőmre nézve, amit kértem. Minden porcikám beleremegett a gondolatba, hogy Istennek számítok és terve van velem. Aztán belegondoltam az egészbe úgy igazán, és azonnal tehernek éreztem, mert közel se az volt, amire vártam. Nem tudtam, hogyan induljak ennek neki, nem láttam tisztán, mit kell pontosan tennem, arról nem is beszélve, hogy úgy éreztem se tehetségem nincs a feladathoz, se erős hitem, hogy elhiggyem, ez sikerülhet. A félelem lehorgonyzott nálam így nem léptem egyszerűen semmit. Akkor még logikusnak tűnt, hogy egyetem után kezdjek valamit az Istentől kapott feladatommal, mintha Ő belekalkulálná a tervébe az én féléveim számát. Közben az egyik egyetemi tanárom nagy hatással volt rám. Láttam, hogy milyen szenvedéllyel végzi a munkáját. Láttam, hogyan él, és milyen jelentőséggel bír a személye. És megint ott volt az a belső megérzés: remegő gyomor, izgalom és a szívembe tudtam, hogy ezt akarom én is csinálni. Értenék hozzá, jó lehetnék benne, minden stimmel ahhoz, hogy elhiggyem ennek a találkozásnak oka volt. Erre a sugallatra támaszkodtam, és szépen haladtam a megvalósítása felé mindaddig, míg két nappal ezelőtt Isten teljesen keresztbe nem húzta minden munkámat és minden elképzelésemet, amit a jövőre nézve terveztem. Először csak álltam és fel sem fogtam, mi történik körülöttem. Aztán megértettem, hogy inkább hálás lehetek azért a kegyelemért, amiért Isten időben ráállított arra az útra, amit Ő tervezett nekem. El kellett telnie pár évnek ahhoz, hogy lássam: onnantól, hogy a félelem átvette az irányítást felettem, minden egyes belső megérzésem, küzdelmem és tervezésem nem Istentől való volt, és egyszerűen nem volt rajta az Ő áldása. Félelemből táplálkoztam, így nem volt jelen az életemben az a belső vezetés, amit a tanítványok is megtapasztaltak.

Azt mondják, ahol a figyelem, ott a szív. Ha a figyelmem a bizonytalan jövőn van, az félelmet szül a szívben. A jó hír pedig az, hogy a hit nem azt jelenti, hogy a félelem nincs jelen a szívünkben, hanem azt, hogy a félelmek ellenére is cselekszünk. Hiszem, ha hittel kérjük, megkapjuk az Ő Szentlelke vezetését, és tetszése szerint munkálja majd bennünk az akarást és cselekvést is. Jézus ígérete pedig ma is él: „Erőt kaptok, amikor eljön hozzátok a Szentlélek” (ApCsel 1,8).

Böszörményi-Bálint Eszter

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .