Mostanában egyre érzékenyebb vagyok azokra a helyzetekre, amik beszűkítik egy ember életlehetőségeit. Kezdődhet ez a helyzet egy diagnózissal, amit több vagy kevesebb szenvtelenséggel közöl veled egy orvos. Vagy azzal, hogy egy szeretted elfordul tőled, és nem is érted, mi történt és hogyan változtass ezen. Esetleg minden célod, terved és a jövődről alkotott minden elképzelésed összeomlik egyetlen feszült helyzetben.

Nem részletezem tovább, úgy gondolom, hogy különböző életkorokban másképpen, másféle mélységben, de mindannyian megtapasztaljuk azt, milyen az, mikor falak közé kerülünk. Korlátozzák az életlehetőségeinket. Ismerős tapasztalat ez mindannyiunknak. A kérdés az, hogy mit kezdünk ezzel az időszakkal?

Nekem nagyon személyessé vált ez a kérdés a közelmúltban. Úgy éreztem, falak emelkednek fel körülöttem, egyedül maradok közöttük és eltakarják a napfényt is előlem. Nem találtam menekülést a helyzetből, csak erősebbé vált a szorítás minden nappal. Végül két dalrészlet tért vissza a gondolkodásomba, amiknél kicsit megpihentem. Az egyik úgy szól: „bárhová megyek, te ott vársz az út végén”.

A dal eredetileg egy kisbetűs valakiről szólt: egy nőről, akibe beleszeretett a férfi. Az énekes átéli, hogy minden menekülés és kapaszkodás ellenére visszatér ahhoz, akihez kötődik, akit szeret. Áttételesen ez az életérzés ismerős lehet mindannyiunknak, akik Jézust akarjuk követni minden nap. Akármilyen messzire sodródunk tőle, akármilyen hibákat is követünk el, mindig is visszavágyunk és visszaigyekszünk hozzá. Azonban az is igaz, hogy akármerre vagyunk, Jézus ott vár ránk az út végén.

Földi életünk végén Jézussal van találkozásunk, akár vele éltük le az életünket, akár nem. Nekem ez sokat jelent mostanában. Nem mindig látom, hova vezet az út, amire mások döntései kényszerítenek, nem tudom, mi miért fáj éppen az életemben. Azonban az út végén tudom, ki vár. Lehet, hogy addig vesszőfutás az életem, és el kell engednem azt, akit leginkább megtartanék – de hálát adhatok az elmúlt időért, amikor megismerhettem, megszerethettem azt, aki éppen elválik tőlem.

A másik dalrészlet így szól: „várj, míg felkel majd a nap”.

Úgy gondolom, ezt a dalt és főleg ezt az életérzést akkor érezheti át igazán az ember, mikor sötétbe került, és nem talál ki ebből a sötétből. Ha ez veled is így van, kedves TeSó, ne remegj, ne ess kétségbe és ne is törj össze! Várnod kell!

Lehet, most még sötét van, de várj. Lehet, elhagyott az, akinek odaadtad magad, te mégse siess. Az éjszaka és a fájdalom sem tart örökké. Most még sötét van és fáj az árulás, azonban közelebb van a hajnal, mint gondolod, és megláthatod, ki áll ott – nemcsak az út végén, hanem minden krízishelyzetben – melletted, kísérve és vezetve téged.

Jézus a beszűkült élethelyzetek ura is – számára még az sem lehetetlen, hogy egy-egy dal által üzenjen. Vedd komolyan azt, hogy vár rád, vár arra, hogy megszólítsd és engedelmeskedj neki! Csatlakozz a szerelvényhez, ami kifelé tart az alagútból a kegyelem sínpályáján: várj, míg világos lesz, mert életed következő állomásán már Jézus vár téged, kezében az új kezdettel.

Laskoti Zoltán

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .