2019. december havi bejegyzések

Adventi ima – 8. nap

Sok mindenbe belenyúltam a héten, Uram. Rátettem a kezem mások idejére és pénzére, mikor elvettem tőlük. Elém tettek egy kívül-belül mocskos zsákot, ami tele volt megalkuvásokkal, és kérték, nyúljak le az aljára. Jól megfizetik, utána pedig te megmosod a kezem. Én pedig könyékig belemerültem a zsákba – nem azért, mert igazán szükségem volt rá, hanem mert vágytam az aranyra, amit ígértek érte. Jobban ráállt a kezem a borospohárra, mint az imádságra, inkább ütöttem, mint simogattam. Kezet fogtam azokkal, akiket később elárultam. Jöjj, és mosd le véreddel a mocskos kezeimet!

Sokfelé jártam a héten, Uram. Eljutottam az önsajnálat széléig. Én, az erős és érzéketlen, gyermekként sírtam, és el is hittem, hogy nincs nálam nyomorultabb a földön. Könnyeimtől nem láttam mások nyomorúságát, éhen hagytam az éhezőket, nem vittem vigaszt a vigasztalásra váróknak. A testem eljutott a te házadba, közeledbe, de a gondolataimat ott hagytam sértődéseimnél, szívemet ott hagytam indulataimnál. Elvittek a lábaim a rossz tanácsadókhoz, kitapostam az önfejűség ösvényeit, beálltam a taposómalomba és csodálkoztam, miért vagyok fáradt. Jöjj, és most ne talpra állíts, de kényszeríts térdre, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem téged imádjalak!

Sok mindennel volt tele a szám a héten, Uram. Káromlás és hitetlenség, pletyka és rosszindulatú megjegyzések, durva viccek és ragadós, sötét szavak ömlöttek belőle akárhányszor kinyitottam. Nem is emlékszem már, kit hogyan aláztam meg egy szájbiggyesztéssel vagy néhány gondosan beszúrt provokációval. Mennyi mindent mondtam, amit nem gondoltam komolyan! Mennyi szóval hígítottam fel, és tettem befogadhatatlanná a te örömhíredet. Jöjj, és tisztítsd meg a számat oltárról vett szénnel, zárd be, mint Zakariásét, ha hiábavalóan fecsegnék rólad!

Sok minden jutott a füleimig a héten, Uram. Örültem a másokról szóló rossz híreknek, együtt szörnyülködtem a titkon kárörvendőkkel. Könnyen sértődtem meg, mikor félresikerültek mások szavai. Könnyen hallottam bele mások beszédébe azt, amit nem ők mondtak, hanem én akartam beleérteni. Jöjj, és nyisd ki fülem az igéd előtt, Uram!

Sok minden történt a szemem előtt a héten, Uram. Láttam elesni és felkelni, imádkozni és átkozódni magam. Tükörbe néztem, és nem tudtam elképzelni, hogyan nézhetsz rám a te gyermekedként. Saját meglátásaim, igazságom fogságában vergődtem, mikor rám találtál és kijózanítottál.

Köszönöm, Uram, hogy akármit tettem azzal, amit kaptam, te csak adtál és adtál. Köszönöm, hogy mindannak ellenére, amit tettem velük, megőrizted testemet, érzékszerveimet. Köszönöm, hogy várnom kell és kellett arra, hogy a te legnagyobb ajándékodhoz, az Egyszülött Fiúhoz elvezess, és vele közösségem legyen. Enélkül már nem lehet igazi ünnepem. Minden más elmúlhat, kimaradhat. Köszönöm, hogy megélhettem ezt.

„Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátta szemem üdvösségedet …” (Lk 2,29)

Laskoti Zoltán

← Vissza a naptárba

„Szeressétek egymást…” De mégis hogyan? – 7. nap

Egy időszakban kerestem egy olyan részt a Bibliában, ahol le van írva, mit érzünk egészen pontosan, amikor szeretetet érzünk valaki iránt. Találtam leírást arról, hogy milyen a szeretet, mit tesz vagy nem tesz, arról viszont, hogy hogyan tudnám kiváltani a szívemben ezt az érzést, nem találtam útmutatót vagy to-do leírást. Nem véletlenül van ez így. Szánt szándékkal úgy teremtette meg Isten az emberi agy működését, hogy az érzéseinket nem tudjuk pontosan szavakkal megfogalmazni.

Ő teljesen más módon akarja megismertetni velünk a szeretet mivoltát, amit ha egyszer megértünk, az egész életünket megváltoztatja.

Egy másik megközelítésben a szeretetről azt olvastam: ,,A szeretet egyik alapvetése az, hogy tudnálak bántani, de nem teszem” (Feldmár András).

Kritizálhatnálak, de nem teszem.

Kihasználhatnálak, de nem teszem.

Megsebezhetnélek éles szavakkal, de nem teszem.

Eldobhatnálak, mert már nincs hasznom belőled, de nem teszem.

Végső soron pedig megbüntethetnélek a tetteidért, de nem teszem.

Így cselekedett Isten. Büntetés helyett inkább egy teljesen más csodát tett, ami karácsonykor kezdődött el. Jézussal beteljesítette a szeretet valódi fogalmát, és végtelen szeretetét mutatta ki felénk.

Ma pedig arra hív, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk:

„Új parancsolatot adok nektek, hogy szeressétek egymást: ahogyan én szerettelek titeket, ti is úgy szeressétek egymást!”. (Jn 13,34)

Böszörményi-Bálint Eszter

← Vissza a naptárba

Belülről vezetve – 6. nap

„Áldom az Urat, mert tanácsot ad nekem, még éjszaka is figyelmeztet bensőm.” (Zsolt 16,7)

Isten eszköztára végtelen és változatos. Van, hogy egy bibliai szövegen, egy bölcs emberen, egy ismerős helyzeten keresztül szólít meg. És igen, van, hogy jön egy félrerakhatatlan, kikerülhetetlen érzés és egyszerűen csak tudom, mi a helyes. Akkor is, ha szembemegy minden logikával, ha senki nem érti, még talán én sem. És megtörténik, hogy a zsigerből meghozott döntésem olyan bajt előz meg, amiről abban a pillanatban még nem tudhattam. Vagy egy álmatlan éjszakán elmondott ima, egy udvariasságból feltett kérdés, egy ártatlan gesztus, egy nem tervezett utazás önálló életre kel, és megváltoztat emberi sorsokat.

Mi lenne, ha ma megengednénk, hogy Isten Lelke csak úgy, zsigerből vezessen? Ha spontán ajándékosztók lennénk, nem mikuláslistákat pipálgatva, hanem ösztönösen ráérezve, hogy a másiknak épp mire van szüksége?

Olasz Tímea

← Vissza a naptárba

Biztonság – 5. nap

 „De akit az Úr szeret, annak álmában is ad eleget.” (Zsolt 127,2)

Néha úgy érzem, hogy a világ, az élet olyan könnyen széteső. Vagy csak én lettem felnőtté, és látom, milyen ingoványos is tud lenni hirtelen még a legszilárdabbnak tűnő talaj is a lábam alatt. Bevallom, sokszor nagyon ijesztőnek látom a távoli holnapot. Ki tudja mi lesz? Vajon merre visz az utunk? Vajon nem törünk össze teljesen maholnap egy csapás alatt? Olyan kiszámíthatatlan minden… Ilyenkor azt kívánom, bárcsak láthatnám, mit is tartogat az a bizonyos holnap. Mert akkor fel tudnék készülni. Tudnék tenni, cselekedni, szaladni százfelé, hogy jóra fordítsam, ami talán elromlófélben van. Mert ÉN szeretek megtenni mindent azért, hogy biztonságban érezzem magam. ÉN szeretek felkészülni. ÉN szeretem bebiztosítani magam… ÉN… ÉN… ÉN… Már zavaróan sok az ÉN.

Aztán itt ez az ige, és emlékeztet, hogy nem én, hanem Ő.

Hogy ideje lenne már felfognom, hogy igazi biztonságot nem én teremtek meg, hanem Ő ad.

Hogy ideje lenne már látnom, hogy bízhatok abban, hogy Ő tényleg velem van, szeret, gondoskodik rólam, még a legpasszívabb állapotomban is.

Hogy ideje lenne már elfogadnom, hogy van – és lesz is –, amikor bizony csak Ő tart meg, de ez sokkal szilárdabb és erősebb tartás, mint az én ügyeskedéseim arra, hogy száz mankóval támasszam ki magam.

Papp Adrien

← Vissza a naptárba

Mozdulni kellene – 4. nap

„Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és meg vagytok terhelve, és én megnyugvást adok nektek.” (Máté 11,28)

Mindjárt kilenc óra. Épp az előbb nyitottam be a lakás ajtaján. Ma mögöttem van vagy ötszáz kilométer, a főváros nyüzsgő zaja, emberek morajlása, beszéd és szó, történések. Alig léptem ki a vonat vagonjából, az agyam már rögtön a holnapi nap feladatait vette sorra, meg a következő hét teendőit és az azutániét. Ja, igen, itt van még ez az adventi naptáras dolog is. Még egy kipipálásra váró kocka a sorban… Néha szégyellem a gépiességem, azt, hogy minden egy to-do listává zsugorodott az életemben. Megfáradás és megterhelés. Állapotok, amelyek rettenetesen időtlennek tűnnek, amelyeket nem lehet leírni valami könnyen szétmázolt mondással, hogy „aha, most ez egy ilyen neccesebb időszak”, hiszen már nem is emlékszem mikor kezdődtek, és fogalmam sincs, hogy valaha vége lesz-e. Ez a már-már klisévé torzult jézusi mondás a maga borzalmasan idilli nyugalmasságával roppant mód keserű ízűnek hat ebben a percben. Na persze, Jézus meg én a fűben heverészve, szalmaszál lóg a szánkból, röhögünk valami fura formájú felhőn, amint elvonul felettünk az égen… Mennyire groteszk! Aztán eszmélek, hogy Neki se voltak ilyen idilli nyugalmas órái, a wellness helyett a Gecsemáné várt rá. Ha pedig így van, akkor ez a megnyugvás valami belső dolog kell legyen, valami lelki tehermentesítés, odafigyelés Arra, akitől függ minden az égmegadta világon az életemben. Adventben mozdulni kell: „Jöjjetek!”. A megfáradás és megterhelés feneketlenségében nekünk kell odalépni Hozzá úgy, hogy közben tudjuk, ebben a „Jöjjetek”-ben már benne van az ígéret is: „Eljöttem. Itt vagyok. És itt is maradok.”.

Homoki Gyula

← Vissza a naptárba