„Tudom, hogy állhatatos vagy, terhet viseltél az én nevemért, és nem fáradtál meg, de az a panaszom ellened, hogy nincs meg már benned az első szeretet. Emlékezzél tehát vissza, honnan estél ki, térj meg, és tedd az előbbi cselekedeteidet, különben elmegyek hozzád, és kimozdítom gyertyatartódat a helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel 2,3-5)
A reformáció emléknapján mindig azt érzem, hogy betölt a becsületes, elfogulatlan emlékezés és a reménykedő jövőkeresés. Keresem az egyensúlyt, vállalva a történelmi múltban elkövetett hibákat, azután igyekszem a jövőbe tekinteni: mi jön még? Kötelez-e valamire engem az, hogy Isten kegyelméből reformátusként egy rendkívül gazdag megújulási múlttal rendelkező felekezet tagja vagyok?
Úgy gondolom, igen, kötelez. És ahogy én is, úgy ez az igeszakasz is mérleget von múlt és jövő vonatkozásában.
Három pozitív dolgot tud elmondani Jézus, ami jellemző volt az efézusi gyülekezetre a múltban: állhatatos volt, terhet viselt és nem fáradt bele. Úgy gondolom, ezek leírhatják protestáns felekezeteink történelmi pályájának jó részét is. Ez az az örökség, ami példaértékű, megható, megharcolt – innen nőhet ki a mi kitartásunk, szeretetünk, megújuló lelki energiánk. Azonban az efézusiakkal szemben van egy isteni panasz is: nincs meg már benned az első szeretet. Három-egy az arány, viszont valahogy az az egy hiányzó dolog, amit a Mindenható felemleget, többet nyom a latba, mint egy életét és energiáját odaáldozó gyülekezet múltbanéző érdemszámlálása.
Ma nem a halott Kálvin, Luther, Zwingli, Barth dicséretéről kell szólnia az emlékezésnek. Ha csak ennyit számít az Isten általuk elvégzett munkája a mi felekezetünk történetében, ők tennék először a kezüket a szánkra, ha megtehetnék. Emlékezésünk közben kötelesek vagyunk úgy hallgatni ma az evangéliumot, mint ahogy Lutherék hallgatták: Isten szavaként, ami eleven tűz, aminek elhamvad a közelében minden gőgös ember. Az alázatosakat azonban megtisztítja az isteni szó, és ha még élő áldozatként el is ég közben az élet, de érdemes az Isten ügyéért áttüzesedni.
Az utolsó ítéletkor Isten biztos nem fogja megkérdezni, hogy megünnepeltük-e illendően és méltóan a reformáció ünnepét. Azt azonban megkérdezi: hallottátok-e és megtartottátok-e a szavam? Az efézusiaknak biztosan fájt, mikor megkapták ezt az üzenetet, mert nem a múlt dicsőítéséről szólt, hanem egy aktuális problémáról: nincs meg benned az első szeretet… Az áldott orvos nem az egészséges részt kezeli a testben, hanem oda teszi a kezét, ahol fáj. Az efézusiak esetében is így tett, és most velem és veled is így tesz. Neked mikor fájt utoljára Isten szava azért, mert az igazságot mondta ki?
Az első szeretet, ami hiányzik, meghalad minden más szeretetet. Ez az egyetlen igazi szeretet, ami létezhet, hiszen ez az Istenből származó és Isten felé irányuló szeretet. E szereteten kívül nincs más, csak gyűlölet, és ha eltérünk a kezdeti szeretetünktől, Istentől fordulunk el. A reformáció indulásakor az az alapfelismerés adta a szikrát, hogy az ember csak úgy állhat Isten elé, hogy hisz Jézus Krisztusban, Isten kegyelmében és irgalmasságában. Egyedül a hit ad megigazulást, azonban a hit és a remény a beteljesült szeretetbe kapaszkodik. Ez a felismerés adta azt a kezdőlöketet, ami futótűzzé tette a reformációt.
A beteljesült szeretet jele ebben a világban a kereszt. Ez az az út, amit Isten szeretetének be kell járnia a bűnös emberért. A kereszt mondja el, hogy ez a világ talán már túlságosan is megérett a megtöretésre, a megítéltetésre, és csak Isten leírhatatlan türelmének köszönhető, hogy még várat magára a végkifejlet. Az egyház ebben a világban a kereszt jegyében él és ezért hajlandó és kész kell legyen a szenvedésre. Az elkényelmesedett, magát dicsőítő egyház ugyanis megtagadta Urát a kereszten, pedig a hit, remény, szeretet csak a kereszten keresztül vezetnek beteljesüléshez.
A tizenhatodik századi reformáció a keresztre nézett és ebből merített erőforrásokat. A keresztre nézve ma is látjuk, hogy ezerszer becsapott és megcsalt emberiségnek hitre van szüksége. A sérült és szenvedő emberiségnek reményre van szüksége. A viszálykodó és bizalmatlan emberiségnek szeretetre van szüksége. Kiáltsuk a reformáció napján: higgyetek, reméljetek és mindenekelőtt szeressetek, Istenből táplálkozó szeretettel – és legyőzitek a világot (1Ján 5,4)!
Laskoti Zoltán
