A gyász feldolgozásának szakaszairól már olvashattál korábban a TeSó blogon. Nincs két egyforma gyász, hisz ahány ember,annyi szív,és ahány szív, annyi érzés.    

Más érzések vesznek körül,ha egy szerettünk egy hosszú életet megélve,idős korában távozik el tőlünk. Teljesen más, ha egy betegség lefolyása után. Valahol  tudat alatt érezzük,hogy bizony el fog jönni az a pont, amikor vége, és Ő már nem lesz velünk.

Ezzel a bejegyzéssel azokat  az érzéseket próbálom majd szavakba foglalni, amik akkor öntenek el, mikor  hirtelen, egy boldog nap után már egy másik nap jön és elveszítjük egyik szerettünket… Tátongó űr marad utána, hogy egyszerűen nincs kész recept arra, hogy hogyan lehet feldolgozni ezt a mély és nyomasztó hiányérzetet…

Felnőttként is komoly trauma egy közeli hozzátartozó elvesztése, ha pedig gyerekként éljük át ezt, csak évekkel később, felnőttként tudunk megbirkózni ezzel a teherrel. Közben lehet, megpróbáljuk eltemetni a veszteséggel kapcsolatos érzelmeinket is, de  minden eltemetett érzelem feszültséget szül, és visszaköszön életünk más-más területein: párválasztásban, kapcsolatokban, evészavarokban, folytonos félelemérzetben és állandó belső feszültségben.

Egy hirtelen véget érő kapcsolat után, legyen az szüleinkkel vagy párunkkal folytatott kapcsolat, szintén végig kell mennünk a gyász szakaszain. Fájó, hogy mostanában még gyorsabban és még könnyebben tudnak emberek kilépni az életünkből, és a bennünk maradó üresség ellen kötelességünk tenni valamit.

Egy szülő, testvér, gyermek vagy társ elvesztése az egész életünkre és személyiségünkre hatással lesz. Az a fájdalom végigkíséri és befolyásolja a döntéseinket. Azonban nem kell a feldolgozatlan gyásznak diktálnia. TeSó, bármennyi idő telt is el, bármennyire elképzelhetetlennek tűnik, az elengedés alkalmával te is meghozhatod ugyanazokat a döntéseket, választhatod azt az irányt az életedben,amerre a veszteség vezetett, de az már a te döntésed lesz,a múlt terheinek letétele után. 

A gyász feldolgozásának négy szakasza van: tagadás, harag és düh, alku-depresszió és az elfogadás. A feldolgozatlan gyász során könnyen megakadhatunk az első három fázis valamelyike között, vagy újra végigmehetünk rajtuk anélkül,hogy eljutnánk az elfogadáshoz. Mély levegőt véve, picit magunkba nézve, őszintén felismerhetjük, hogy a gyász melyik szakaszába nyomott be a veszteség.

Tagadásban, elfojtásban éveken keresztül tudunk élni, miközben ez fel se tűnik igazán. Nem foglalkozunk az érzésekkel és a történésekkel,pontosan ugyanazt az életet éljük, mint előtte. Mintha minden olyan lenne, mint AZELŐTT, legalább is ezt mutatjuk. Meghagyunk egy-egy ruhát, szokást, gazdasági eszközt, helyet vagy bármit, ami összeköt a veszteség előtti élettel. Semmilyen ésszerű, nyomós ok nincs a meglétére. Csupán a ragaszkodás, hogy ha elhagyjuk az utolsó dolgokat, amik elhunyt szerettünkhöz kötnek, akkor tényleg szembe kell néznünk a veszteséggel.

Mélyebben taglalva ezt konkrét példával, tagadásban tud élni az a párját elvesztett személy, aki szerelme elvesztése után elutasít minden lehetséges partnert az életéből, akivel érzelmi kötődés alakulhat ki. Ezzel az égvilágon semmi baj nincs, de nem mindegy, hogy ezt a feldolgozatlan gyász nyomása  miatt teszi, vagy szabad akaratból. Hiszen a veszteség fájdalma miatt megtagadhatja magától a továbblépést, ezzel saját magát zárja magányba, és ez nem önálló döntés.

Felnőttként is tagadásban tud élni az a szülőjét elvesztett gyermek, aki folyamatosan kompenzálja, vagy éppen keresi a szülői gondoskodást az élete területein a környezetében élő emberekben. Hamar ki tud alakulni társfüggőség, és ennek a gyökere egy mélyen jövő félelem az egyedülléttől, a magánytól. Félünk attól, hogy ha egyedül maradunk, újra eláraszt az az otthagyott, egyedül hagyott magánynak az érzése, amit akkor éreztünk talán legelőször igazán, mikor elvesztettük vagy kilépett az életünkből az egyik szülőnk. Nincs baj, ha szeretünk társaságban és szeretetben lenni, de tisztázni kell magunkban, hogy tudatában vagyok-e annak, miért félelmetes annyira az egyedüllét gondolata.

 A gyász második fázisa a harag és düh. Ezeket az érzéseket könnyű felismerni, de azzal a gondolattal már nehezebb megbirkózni, hogy a bennünk lévő harag, düh,elutasítás ,közöny forrása és kiindulója a minket ért veszteség. Nem pedig egy másik ember, nem egy munkahely, véletlenül sem Isten, nem a családunk, nem az akire éppen a haragunk irányul, hanem az az esemény, amikor elveszítettük az egyik legkedvesebb szerettünket.

 Egy komolyabb téma pedig, amivel nehezebb olykor szembenézni, de nem lehet ettől egyszerűbben megfogalmazni: ha a haragunk kicsit is az elhunyt szerettünkre irányul, arra, hogy milyen volt, mit tett vagy épp nem tett meg.

 A gyász harmadik fázisa az alkudozás, depresszió. Ebben a szakaszban a legerősebb a magány érzése. Egyedül érezzük magunkat, és csak magunkba fordulunk. Mintha semmi sem lenne a helyén: se én, se a világ,se a környezetem. Keresem a probléma okát, de az ok helyett újabb problémákra találok. Minden szétesik,és még én is erőtlen vagyok. Olykor összekapom magam., kitörnék ebből a rémisztő mókuskerékből, de nem tudok. Miért? Mert akkora a teher, a hiány az elvesztett szerettem után, hogy lehúz.

A gyász fázisait felületesen taglalva  szeretnék egy tapasztalatot átadni, ami arra vonatkozik, hogyan tudsz átlépni a szakaszokon, eljutni az elengedés, megbékélés fázisához. Én egy módot találtam, hogy sok-sok év után el tudjam engedni szeretett édesapámat. Tedd le te is terhedet Istennél! Bármennyire hihetetlen vagy épp hihető, Ő tud elvezetni az elengedés, kiegyensúlyozottság szakaszához. Hogyan? Hogy Ő képes kiegyensúlyozni a fájdalmaidat!

Miután felismerted, melyik szakaszban vagy, S.O.S. erősítést kérni. Hisz először is igazi erő kell ahhoz, hogy felvállald ,egyedül már régóta nem megy. Igenis kell a föntről sugárzó erő! Másodszor pedig erő kell elfogadni a veszteséget. Kérd hát és lesz: ,,Mert a ki kér, mind kap” (Máté 7, 8)

Engedj el minden külső okot, ami már nem hozza elvesztett szerettedet vissza és engedd meg magadnak, hogy tovább léphess. A Bibliában ezt olvashatjuk: ,,Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt. Megvan az ideje a születésnek, és megvan az ideje a meghalásnak. Megvan az ideje az ültetésnek, és megvan az ideje az ültetvény kitépésének. Megvan az ideje az ölésnek, és megvan az ideje a gyógyításnak. Megvan az ideje a rombolásnak, és megvan az ideje az építésnek. Megvan az ideje a sírásnak, és megvan az ideje a nevetésnek. Megvan az ideje a gyásznak, és megvan az ideje a táncnak.” (Préd3, 1-5)

Adtál elég időt magadnak, hogy gyászolj, vagy inkább eltemetted magaddal? Ha régóta megragadtál a gyász egy-egy szakaszában, imádkozz, hogy eljöjjön a továbblépés ideje is!

Böszörményi-Bálint Eszter

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .