Néha falra mászok attól, hogy az edzésen újra és újra elővesszük az alapgyakorlatokat. Helyes állás, helyes kéztartás. Főleg olyankor bosszantó ez, amikor kezdők jönnek, és velük együtt kell ugyanazokat az untig ismert feladatokat csinálni. Azt meg néha kifejezetten nem értettem, amikor nekünk, haladóbbaknak például a szabályos fordulást vagy a legegyszerűbb ütést kellett gyakorolni. A negyedik év után ez már majdnem hogy sértő volt. Csakhogy többször előfordult, hogy rá kellett döbbennem: hiába megy jobban egy-egy gyakorlat, mint a teljesen kezdőnek, én sem tudom egészen jól. Rossz helyen van a súlypont, nem zárt a térd. És ilyenkor jövök rá: néha vissza kell térni az alapokhoz, mert túl könnyen túllépnék valami olyasmin, ami ugyan már ösztönös, de még nem pontos.
Ez azért jutott eszembe, mert szép a „hiszek hitetlenül Istenben” gondolat. Az is, hogy „kételyek nélkül nincs igazi hit”. Ez már 2.0-ás keresztyénség és hitgyakorlat, és annak, aki ezt őszintén megfogalmazza, sok tapasztalat van a háta mögött. De újabban erősödik bennem, hogy vissza kellene térni – és nem csak egy rövid kalandozás idejére – a „hiszek rendületlenül” gondolathoz. Az „Isten meghalt értem és pont” tételhez. Az első szeretethez. Ellenállni annak a kísértésnek, hogy a hit tűnjön luxusnak, a bizonyosság gyanúsnak, az önmegtartóztatás túl kegyesnek és megmosolyogtatóan naivnak.
A hitalapokra építeni kell, de az elért eredmény az alapozás minőségén múlik. Ezért kellene visszatérni hozzá rendszeresen. Újra felemlegetni, emlékezni, erőt nyerni a kulcsfontosságú kijelentésekből. Persze nem lesz ugyanolyan, mint amikor az első meghatározó élményt okozták, amiből aztán sarokkővé váltak. Herakleitosznak igaza van: kétszer nem tudunk belelépni ugyanabba a folyóba. Változunk, tapasztalunk, csalódunk, örömök érnek, melyektől már soha nem leszünk ugyanazok, mint előtte. Bizonyos értelemben nincs visszafelé, csak előre. A múlt mindig más terítékkel kerül elénk. És épp ez benne a szép: veszíthet az erejéből, fényesedhet vagy kophat, mégis kitörölhetetlenül ott marad mementónak. Sőt, ennél többnek is: a jelent meghatározó erőnek. Az alapgondolat, hogy Isten szeret, új dimenziókkal bővül minden egyes visszatérésnél, ahogy az edzésen az újra elővett formagyakorlat elemei is más és új színt kapnak, és új szintre juthatnak.
És itt jön a másik része: nemcsak a visszatérés a fontos, hanem az elmélyítés. Tudatossá tenni, mi miért történik, ez pedig már az építkezés része. Isten kevésbé szerethető arcának látványa után újragondolni, mit is jelent, hogy Ő lehajolt. Miután meggyötört egy kétely vagy egy bukás, visszatérni ahhoz az egyszerű tételhez, hogy Ő hűséges, és feltenni a kérdést: mit jelent az, hogy Ő nem hagy el?
Ha kuszává válnak a hétköznapok, sok a kérdés, a kétely, érdemes visszatérni a hit 1×1-jéhez. A világos és valójában pofonegyszerű tételekhez és tapasztalatokhoz. Aztán pedig jöhet a 2.0-ás hit, de már az sem úgy többé, ahogy otthagytuk az alapok kedvéért.
Kustár György
