Az utóbbi időben egyre gyakrabban eszmélek rá, hogy van néhány ember, akit nem kedvelek igazán. Talán ez nem tipikus keresztyén hozzáállás, de ez az igazság. És emiatt több kérdés is forgolódik bennem. Hol van belőlem a felebaráti szeretet, amikor Isten elém hoz egy számomra szerethetetlen embert? Miért nem szeretek MINDENKIT? Van ismerősöm, aki szerint nem is kell mindenkit szeretnünk. Vajon érdemes-e energiát, időt, esetleg idegszálakat áldozni egy kapcsolatra, aminek eleinte nem is látjuk az igazi értelmét? Lehet-e, kell-e erőltetni a szeretetet mások felé?
Mivel a kérdéseimre kevés használható választ kaptam, ezért úgy döntöttem, hogy elfogadom a „foggal-(k)örömmel csakazértis szeretni fogom” kihívást egy-két igazán nehéz esetben. Ha visszagondolok, valahogy így kezdődött:
1. Előítéletek
Rosszul áll a szeme. Nem úgy ráz kezet. Nem tetszik a megjelenése. Ha innen és innen származik, vagy így és így beszél, akkor nem leszünk jóban. Nem jönnek be a gesztusai. Felfoghatatlan, hogy tényleg lehet vásárolni ilyen színű zoknit! Nem használ ékezetes betűket írásban – de miért spórolja le?!
Az első benyomás rendkívül fontos egy kapcsolatban. Kedves Olvasó, biztosan tapasztaltad már velem együtt, hogy az egyébként banális előítéletek ellenére – álljanak azok bármilyen jól megalapozott, brit tudósok által is megerősített alapokon – idővel megkedvelhetjük a másikat. Menjünk szembe minden élettapasztalatunkkal: ám legyen, adjunk neki egy esélyt! Vajon képes vagyok-e úgy esélyt adni, hogy nem mínusz pontokkal indul az illető nálam? Képes vagyok-e valóban elengedni ezeket az első, némileg kapcsolatrontó gondolataimat? Eldöntöm, hogy kitartó leszek és objektív.
2. Közös élmények
Ha már így elengedtem a kis előítéleteimet, és igazán kedvelni készülök valakit, nyilvánvalóan időt kell vele töltenem – mert a közös pozitív élmények segítenek nekem abban, hogy szeretettel, hálával gondoljak rá. Meghívom például ebédre.
A közös kellemes élmények helyett: csámcsog. Nárcisztikus. Dicsekvő. Gőgös. Nem igazán érdekel az, AMIRŐL beszél. Sokkal inkább az idegeimre megy az, AHOGY beszél. Továbbra sem tetszik a stílusa.
Az első közös program bukása után emlékeztetem magam arra, hogy ez itt egy „foggal-(k)örömmel csakazértis szeretni fogom” kihívás. Nem adom fel, újabb közös programok következnek. A nem tervezett eredmény: egyre rosszabbak a tapasztalataim, és kezdem feladni. Ehhez nyilván visszatérek az előítéleteimhez is (ennyit a tiszta lappal indulásról), és építgetem magamban a nagyon rossz véleményem a másikról. Lassan ki is jelenteném titkon, hogy egyszerűen nem kedvelem. Ha viszont ez bekövetkezik, buktam a kihívást, márpedig nem szeretném feladni. Főképp azért, mert hiszek abban, hogy Isten nem véletlenül helyez oda, ahol vagyok, és hoz kapcsolatban olyan emberekkel, akikkel meggyűlik a bajom. Van itt valami, ami nem hagy nyugodni. Újabb és újabb esélyt adok, és megpróbálok objektív maradni – azaz elfelejteni az előítéleteimet, és a rá következő rossz élményeim sorát is. Túllépni a felszínen, hogy találjak valamit a mélyben.
3. Egy húron pendülés
Kardinális dolgokban nem egyezik a véleményünk. Már az is kezd idegesíteni, hogy egyáltalán lélegzik (és az is, ahogy lélegzik!). Nem ért meg, és nem is kíváncsi rám. Nem bízom benne – hiszen látom, hogyan bánik másokkal, hogyan beszél róluk, és nem tetszik, ami látok. Megbánt a szavaival és a viselkedésével. Mérgező a közelében lenni. Elszívja az energiám. Kezd ez nagyon fájdalmassá válni a számomra… Hol és miért is kezdtem ezt a kísérletet? Egyre gyakrabban felteszem a kérdést az Úrnak, hogy hányszor kell ezt még tűrnöm? Persze tudom, hogy legalább 7×77 alkalommal… Talán változtatnom kellene a hozzáállásomon?
A különösen nehéz kapcsolataim esetében sok a közös pont. Ezek között is a legfontosabb az a pillanat, amikor végre ráeszmélek, hogy idáig csupán saját magamhoz hasonlítottam a másikat: hozzám képest ő ilyen vagy olyan, és csak akkor tudunk egy húron pendülni, ha úgy gondolkodik, mint én. Amikor képes vagyok végre valóban túllépni az előítéleteimen, a rossz tapasztalataimon, a bántásokon, akkor vagyok csak képes arra is, hogy figyeljek RÁ: figyelem, mit miért tesz vagy mond. Lassan megismerem a gyerekkorát, a fájdalmait, az életben őt ért nehézségeket is. Kezdem érteni, miért nincsenek igazán barátai, miért magányos, miért viselkedik úgy, ahogy. Kezdem felfogni, hogy a bántások, a felém dobált kaktusztüskék nem nekem szólnak. Kezdem megérteni, hogy nem engem akar bántani, csak nem tudja, hogy kell szeretni. Ám nagy szüksége lenne arra, hogy valaki szeresse őt úgy, ahogy van. Egy ilyen felfedezés lényeges változást hoz bennem. Mert már látom, hogy valójában én sem tudom, hogy kell valakit jól szeretni. Úgy, hogy ne én legyek a középpontban, és ne mindent magamhoz mérjek.
„Ha emberek vagy angyalok nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs bennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő cimbalom. És ha prófétálni is tudok, ha minden titkot ismerek is, és minden bölcsességnek birtokában vagyok, és ha teljes hitem van is, úgyhogy hegyeket mozdíthatok el, szeretet pedig nincs bennem: semmi vagyok. És ha szétosztom az egész vagyonomat, és testem tűzhalálra szánom, szeretet pedig nincs bennem: semmi hasznom abból. A szeretet türelmes, jóságos; a szeretet nem irigykedik, a szeretet nem kérkedik, nem fuvalkodik fel. Nem viselkedik bántóan, nem keresi a maga hasznát, nem gerjed haragra, nem rója fel a rosszat. Nem örül a hamisságnak, de együtt örül az igazsággal. Mindent elfedez, mindent hisz, mindent remél, mindent eltűr. A szeretet soha el nem múlik.” (1Kor. 13,1-8)
Túllépek magamon, figyelek rá, belehelyezkedem az életébe (kicsit „hordom a cipőjét”), és rájövök, hogy valójában igazán szeretetreméltó emberrel találkoztam. Nem neki kell megváltoznia, hogy szeressem, hanem nekem kell változnom.
Nem tudom, hogyan lehetséges, de ezek után az a másik ember egyenesen megszépül a számomra:
Már meghallom, amit mond.
Nem is csámcsog annyira hangosan.
Egészen tűrhető szintű a gőgössége.
Néha még viccelni is szokott.
Meghallgat egy-egy nehéz pillanatomban.
Ugyanazt a színészt kedveli, akit én is.
Szereti a napsütést.
Valójában egész trendi a zoknija a maga nemében.
Lehet, hogy sosem leszünk legjobb barátok ezekkel az emberekkel. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem kedvelem őket. Nem hiszem, hogy képes lennék MINDENKIT szeretni – de azért törekedhetek arra, hogy ne csak zengő érc vagy pengő cimbalom legyek a másik életében.
Nigriny-Demeter Adrienn
1 Hozzászólás
Csodálatos! Nagyon eltaláltak a gondolataid, Kedves Adrienn! köszönöm!