„Ez a kincsünk pedig cserépedényekben van, hogy ezt a rendkívüli erőt Istennek tulajdonítsuk, és ne magunknak.” (2Kor 4,7)

Olyan szakaszát élem most az életemnek, amikor nagyítóval kell keresnem a legapróbb dolgot is, amiért hálát adhatok. Ebben a helyzetben fedeztem fel ismét ezt az igeszakaszt, amely – váratlan módon – vigasztalásomra vált. Megosztom veletek, amire jutottam általa, remélve, hogy egyik vagy másik gondolatom nektek is segítségetekre lesz, hiszen így töltjük be Krisztus törvényét: ha segít az egyik szenvedő a másikon.

Az egyik legcsodálatosabb dolog, amit átéltem jelenlegi élethelyzetemben forgatva ezt az igeszakaszt, hogy a Biblia szavai az adott szituációban, Istennel való közösségben válnak igazán Igévé. Azaz ugyanazt a szakaszt olvasva más és más élethelyzetben másra erősíthet meg a Mindenható Isten. Ilyenkor, ha alázatosan, semmit sem takargatva állunk az Úr elé, az unalomig ismert és megtanult igeversek megtelnek új jelentéssel és biztatással. Hálás vagyok, hogy talán életemben először komolyan eljutottam arra a felismerésre, hogy mindaz, amit elértem és felépítettem, magaménak tudtam, voltaképp egy szikrával sem ér többet, mint egy darab cserép a sárban. Mikor tanácstalan, kedvetlen, fáradtsággal és könnyekkel küszködő voltam, eljuthattam arra a felismerésre, hogy mindaz, amit teszek és elérek, nem hordoz önmagában értéket. Attól leszek értékes  – mindezek nélkül is –, hogy Isten kincset helyezett a szívembe. Visszanézve megérte a szenvedésben megtanulni ezt a leckét, akkor is, ha még csak a kezdetén vagyok a folyamatnak.

Pál apostol kicsit pontosabban is beszél erről a kincsről, elárulja, hogy ez egy rendkívüli erő, amit nem mi használunk a saját céljainkra, hanem általa használ minket az élő Isten. Úgy gondolom, megtanultam egy lényeges dolgot az elmúlt időszakban: egyéni és közösségi életemben kereshetem a boldogságot akármilyen úton, de falakba ütközöm, amíg nem állok Isten rendelkezésére mindenestül. Újra kellett tanulnom, hogy Isten rendelkezésére állni a legnagyobb erőforrás, amiből meríthetek, illetve hogy ez rengeteg feladattal jár. A saját fájdalmaimban kellett újratanulnom, hogy Ő az, aki tevékenykedik, Nélküle csupán erőlködök, de nincs igazi erőm feladataim végzéséhez.

A szakaszban Pál apostol önmagáról beszél cserépedényként, amin látható minden repedés, csorbaság és hiba. Az utóbbi hetekben én is így érzem magam. Csorba bögre, kitéve a vitrin legfelső polcára. Jellemhibáim, elkövetett mulasztásaim és gondatlanságaim következményei egyszerre kopogtatnak az ajtómon, és tesznek nyugtalanná éjszakánként. De pont ebben a pattanásig feszült helyzetben vezetett el Isten arra a felismerésre, hogy az Ő tervében még ez a nyomorúság is céllal szerepel. A cél pedig az, hogy megtanuljam: jó cserépedénynek lenni.

Jó cserépedénynek lenni, még akkor is, ha a legkisebb koccanáskor is sérül a felület és az élet. Jó cserépedénynek lenni, mikor az egyház közösségében nem a látszat fenntartása a legfontosabb, hanem életünk és helyzetünk, hitünk és hitetlenségünk lehető legőszintébb felvállalása Isten és emberek előtt. Ezekben a hetekben éltem át, amit eddig is tudtam, de nem vettem komolyan: Jézus Krisztus megváltottjai ilyen közösséget alkotnak. Ide jöhetsz töréssel, repedéssel, hiányzó darabokkal. Gyere, hadd nyissa fel a szemedet Isten arra, hogy akármint jössz, kincset érsz!

Tudom, fontos a látszat – nekem is fontos volt. Ha cserépedény is vagyok, legyek festett, míves példány! Viszont mikor a látszat-élet védhetetlenné vált, el kellett fogadnom a valóságot. Törött és törhető vagyok, önmagamban értéktelen, sőt éles személyiségjegyeim magamban és másokban is kárt okozhatnak. Ti se akarjatok mások lenni azoknál, mint akik egyébként is vagytok. Megtört nádszálak, pislogó mécsesek, repedt cserépedények. Pont így tudjuk megmutatni, hogy a mi Urunk a megrepedt nádat nem töri el, a füstölgő mécsest nem oltja el. Hisz neki a legkisebb, a legrondább cserép is kedves, és egyházat, gyülekezetet épít a törmelékdarabkákból is.

A cserépedény annyit ér, amennyit beletesz éppen valaki. Az aranyat tartalmazó görög amfóra és a közönséges bili ugyanabból készül, csupán a tartalma teszi az egyiket értékesebbé a másiknál. Ne ragadjunk le a cserépedénynél, töréseit és csorbaságait vizsgálgatva, hisz tragikusan rossz üzletet köt, aki nem a kinccsel foglalkozik, hanem annak az embernek a jellemhibáival, aki a kincset hordozza.

Jó cserépedénynek lenni. Nem tökéletesnek, de értékesnek. Jó elfáradni, keserűnek, negatívnak lenni, elfelejteni az életigenlést és bírhatatlan helyzetekben helyt állni. Nekem jó, mert ez az igazi helyzet, amiben most vagyok, és képmutatás nélkül tudom felvállalni. És jó, mert ha körülnézek, nem én vagyok az egyetlen törött cserépedény a grundon. TeSó, akármi történt és történik velünk, vedd komolyan te is, hogy gazdagíthatjuk egymást abból a kincsből, amit Isten helyezett belénk. Ha a mi erőnk elfogy, az Ő ereje még rendelkezésünkre áll.

Külön-külön szétszórt, törött és tovább törhető cserépedények vagyunk, Ő viszont nem veszi vissza azt a kincset, amit nekünk adott. Együtt élő kövekké, a Lélek templomává válunk – őrizzen és vezessen minket ezen az úton a Mindenható!

Laskoti Zoltán

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .