
„Fogadjátok be tehát egymást, ahogyan Krisztus is befogadott minket az Isten dicsőségére” (Róm 15,7)
A házassági eskü, amelyet a református szertatás szerinti esküvő során minden pár elmond, azzal az alapvetéssel kezdődik, hogy azt, akinek a kezét fogva Isten színe előtt vagyok, szeretem. A legtöbb házasodás előtt álló párnak olyan magától értetődő ez a mondat, hogy át is ugranak fölötte, inkább figyelnek a hosszú felsorolásra, amely a hűségről, megelégedésről, szentségről, boldogságról és boldogtalanságról szól. Azonban talán jobb lenne az első mondat után egy kérdést feltenni magunknak: rendben van, hogy szeretem azt, akit elveszek/hozzámegyek feleségül, de jól szeretem? Látszik az érzelmeimen, döntéseimen, hogy a másikkal tényleg egy életre szeretnék szövetséget kötni?
olvasás folytatása