Ha a kedves olvasó bármikor is legörgetett már a TeSó blog bejegyzések aljára, láthatja, hogy minden szerző rövid bemutatkozást írt magáról. Az enyémben ez olvasható:

Életfilozófiám: szeretnék minden nap jobb lenni.

Ez a mondat már évek óta nem változott, mert ma is ugyanolyan fontosnak tartom, mint amikor először leírtam. Hiszek abban, hogy az emberek képesek megváltozni. Hogy nem állandó a személyiségünk, és hogy nem elfogadható kifogás az, hogy „én ilyen vagyok”. Meg lehet térni húszévesen is, le lehet szokni a cigiről 50 évesen is, és fejleszthetjük az indulatosságunkat öregkorunkban is, ha úgy érezzük, erre van szükségünk. Mást biztosan nem tudunk megváltoztatni, de saját magunkat igen. Csak attól függ, mennyire akarjuk.

Mivel önmagunk fejlesztése, a hibáink javítgatása eléggé a vesszőparipámmá lett az utóbbi években – az egyetemen is ezzel a témával foglalkozom – a körülöttem lévő testvérek, és rajtuk keresztül Isten gyakran emlékeztet arra, hogy a keresztyénségnek egyébként nem ez a lényege. Akármennyire is igyekszünk, a saját erőnkből sosem lehetünk tökéletesek Isten szemében. A tökéletességet azzal tudjuk csak elérni, ha alázatosan elfogadjuk, hogy valaki más, Jézus segítségére szorulunk.

De ha úgysem leszünk sosem tökéletesek, Jézus pedig megérti ezt, mert kegyelmes Isten, akkor nem mindegy, hogy néha önző vagyok? Vagy hogy másoknál különbnek tartom magam? Vagy hogy sorozatfüggő vagyok? Hogy a legfontosabb számomra a mások elismerése és a büszkeségem simogatása? – Nem tudatosan szoktam ugyan saját magammal egyezkedni a fenti kérdésekhez hasonlókról, de az biztos, hogy így használom ki a kegyelmet minden alkalommal, amikor nem vagyok hajlandó a nehezebb, de helyes döntést meghozni. 

Nemrégiben Isten fontos dologra tanított meg az önfejlesztéssel és a saját magunk megjobbítására való törekvéssel kapcsolatban.

Képzeld el a Mennyországot. Hogy te is ott vagy. Lehet, hogy egyáltalán nem tudunk a Mennyország dimenziójában gondolkodni, de csak a történet kedvéért, most képzeld úgy, hogy szabad akaratunk van. Ahogy Ádámnak és Évának is szabad akarata volt a kezdeti tökéletes világban. Szabadon dönthettek arról, hogy szeretik egymást és Istent is, és szabadon választhatták a szabályok megszegését is. Isten így látta jónak. Képzeljük el, hogy Isten az új teremtésben sem akarja elvenni tőlünk ezt a jogot, és hogy azt akarja, hogy szabad akaratunkból dicsérjük Őt, énekeljünk Neki, szeressük egymást, és éljünk egymás mellett békében.

Kész lennél ebben az új teremtésben mindig a jó döntéseket meghozni?

És mi lenne akkor, ha észrevennéd, hogy rajtad kívül miféle emberek kerültek még ugyanide: liberálisok, katolikusok, melegek, cigányok, gazdagok, szegények, mindenféle nemzetiségűek… Tudnál ott mindenkit egyformán szeretni? Képes lennél tisztelni azokat is, akikkel olyan sok mindenben nem értesz egyet?

Nem tudom, hogy fog kinézni a Mennyország, hogy kik lesznek ott, és azt sem, hogy mi hogy fogunk kinézni benne. De azt hiszem, a földi élet a személyiségünket tekintve is egy előkészítő lépcsőfok, a béta tesztelés. Szerintem Isten nemcsak azért akarja látni, hogy jó döntéseket hozunk itt a Földön, mert ezek után sokkal könnyebbnek érezzük magunkat – pedig mennyire igaz ez is! És végképp nem azért, hogy büszkén állhassunk majd oda elé életünk végén, tudva, hogy most jön a jól megérdemelt jutalom. Isten talán azt akarja látni, hogy kész vagyunk-e arra, hogy békében, egymás és az Ő szeretetében éljünk majd egymás mellett, amikor mi is ott leszünk mellette. Mert valami ilyesmi várhat ránk a Mennyországban. Már most készülhetünk rá. 

Molnár-Kovács Dorottya

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .