Van ez a film. Néző-kiszolgáló tengerentúli gyorsmozi, annyi klisével telerakva, hogy szinte nincs is mit emészteni rajta. A színészek miatt eladható, a történethez könnyű kötődni, ráadásul jó a zenéje is. Biztosan hallottátok már ti is az egyik népszerű betétdalát, rádióban, tévében, csengőhangként:

Először arra gondoltam, magáról a dalról szeretnék írni néhány gondolatot, hiszen sokan hallották, ismerik. Azonban ahogy újranéztem a film több részletét és figyeltem a főszereplő belső küzdelmét eldöntöttem, arról szeretnék írni, miért veszélyes a film így, ahogy van.

Menjünk vissza kicsit az időben. 1857-et írunk, Párizsban a Montmartre negyedben folyik az abszint és a korabeli művészréteg jó része életvitelszerűen züllik a városrészben. A társadalom ferde szemmel néz rájuk, egészen addig, amíg meg nem jelenik Charles Baudelaire költő szonetteskötete, a Fleurs du Mal (Romlás virágai). Onnantól fogva az önpusztító életmód és a gyertya két végén égetése követendő mintává válik, hiszen a művész fel tudja mutatni alkotásait: ezeket akkor szültem, mikor éppen mélyen voltam vagy nem voltam önmagam.

Számomra a fentebb említett dal és maga a film, amiben ez a dal szerepel, azért veszélyes, mert a huszonegyedik században, ahol egyre nehezebb stabil spirituális és etikai gyökérzetet fenntartani, ez a példa még ragadósabb. Hiszen a film szereplői is az aktív önpusztítás életmódjában élnek, azon a sztárpályán, ami gyors és viharos sikert, de fiatal halálozási esélyeket kínál azoknak, akik rálépnek. Elég csak visszaemlékezni Kurt Cobain vagy a 2018 áprilisában, huszonnyolc éves korában elhunyt Tim Bergling (Avicii) példájára. Dalaik és munkásságuk eredményei továbbra is kedveltek, megjelennek facebookos idézetekben és bölcseletekben, de őket már bedarálta a sztárgyár tempója és életmódja.

Új hősök születésének lehetünk szemtanúi a kortárs zenészek, médiaszereplők felemelkedésével. Ez a fajta hős nem rendelkezik küldetéstudattal és sokszor vissza is utasítja, hogy célja és értelme legyen zenéjének, művészetének. Nem jellemző rá az antik hősök áldozatvállalása, életmódja csupán annyit üzen, hogy ez az élet, mint olyan, túlélhetetlen. Úgyis meghalunk előbb-utóbb, akkor hát éljünk úgy, hogy az utókor leszedje sírunkról a romlás virágait. Ebben a hősi eposzban az önpusztítás is annak az eszköze, hogy még fényesebben égjen és égjen ki az élet lángja és nyomot hagyjon maga után az elhasznált életű alkotó. Nincs kit megmenteni, hiszen senki sem menekülhet meg – ami életcélként szóba jöhet, az az érzelmekbe és élvezetekbe merülés pályája.

Egy szakadék szélén állva vagy a sokadik emeletről lenézve megtapasztalhatjuk, hogy a mélység valóban vonzó. Ha meg is őrizzük a józan eszünket, mégis ott motoszkál a kérdés: mi lenne, ha leugranék? Talán csak egy lépést kellene tennem, nem nagy ügy. Vonzó a gyertyát duplán égető hírességek életstílusa és pályája – azonban ők az antik főnixxel ellentétben nem élednek újjá hamvaikból.

Ezékiel könyvében van egy látomás (37. fejezet), amelyben egy csontokkal tele mezőt mutat Isten a prófétának. Ezékielnek beszélnie kell és Isten megeleveníti ezeket a csontokat, összegyűjti és újjáteremti a testüket. Ahogy figyeltem, hogyan tűnik el az élni akarás a filmből, emlékeztem erre az ígéretre: még van visszaút.

A mi Istenünk olyan botrányosan szeret bennünket, hogy még a romlás kapujából is visszafordulhatunk hozzá. Ő maga mondta, hogy az elveszettekért jött
(Lk 19,10), meggyógyítja a betegeket (Lk 5,31) és értelmet ad a gazdag (Lk 19,5) és a gyászoló (Lk 7,15) életének. Lehet, hogy mi nem úgy alkoholizálunk és anyagozunk, mint a rocksztárok, de az önpusztító életmódról mi is tudunk mit mondani – Jézus nélkül ugyanis az ember csak az önpusztításra képes. Ő azonban belepusztult a mi önpusztító életmódunkba, így készítette el a szabadulás lehetőségét.

Az önpusztítás rövid távon vonzó lehet. Tudhat az ember szép dalokat írni, festményeket festeni, elsirathatja élete tragédiáját és szembefordulhat a gonosz világgal, egy szakítás után átadhatja az életét a gyakori párváltogatással kísért alkoholizmusnak, de miért is? Csak hogy hamarabb elvesszen?

Annyira szerettem volna feltenni a kérdést a film szereplőinek, de mivel nekik nem tudtam, most felteszem neked, aki a magad talán egész hétköznapi és elterjedt, elfogadott módján pusztítod magad: nem lenne jobb időben visszafordulni? Nem lenne jobb időben megmenekülni?

De még vár az Úr, hogy megkegyelmezhessen, készen áll arra, hogy irgalmazhasson. Mert bár ítélő Isten az Úr, boldogok mindazok, akik benne reménykednek. (Ézs 30,18)

Laskoti Zoltán

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .