2019.. év bejegyzései

Second wind

„Akkor ezt mondta Mózes az Úrnak: Kérlek, Uram, nem vagyok én ékesen szóló. Ezelőtt sem voltam az, de azóta sem vagyok, hogy szolgáddal beszélsz. Sőt nehéz ajkú és nehéz nyelvű vagyok én. De az Úr ezt mondta neki: Ki adott szájat az embernek? Ki tesz némává vagy süketté, látóvá vagy vakká? Talán nem én, az Úr?! Most azért menj! Én leszek a te száddal, és megtanítalak arra, hogy mit beszélj!” (2Móz 4,10-13)

Fáradság. Kiüresedés. Kedvtelenül elvégzett munka, kimerítő kötelező körök. Elszürkülő hétköznapok. Kiégés. Külön-külön vagy akár együttvéve is ismerősek lehetnek. A felnőtt, a nagybetűs élet kockázatai és mellékhatásai. Megkérdezhetjük róla orvosunkat, gyógyszerészünket is. Minden bizonnyal lesz náluk egy erős pirula, ami tompítja a kínt. De nem oldja meg, és nem oldja fel.

olvasás folytatása

Átragyog-e..?

Nézem az őszi leveleket, s megérint ahogyan egy-egy erezet mögött felsejlik a levél egész élettörténete… Hogyan bújt elő?  Vajon milyen volt rügynek? Hogyan formálódott a tavaszi napsugarak, szél és eső táncában igazi levéllé? Milyen volt először együtt susogni, mozogni a többi levéltársával? Milyen volt felfedezni azt, hogy miközben élnek, falombbá egyesülve árnyékot és frissítő lélegzetet nyújtva másokat is éltetnek? Hogyan viselték el mikor vihar tépázta vagy nyári forróság perzselte őket?

Ezek a nyomok mind-mind ott vannak szinte művészi pontosságú lenyomatként egy-egy levélen, és mégis az őszi jó időben mindegyik gyönyörű, mikor átragyog rajtuk a napfény…

Most átfordítom a kérdéseket: vajon én milyen lennék levélnek? Vajon a jelenlegi élethelyzetem milyen erezetet rajzolna ki? Vajon tudok-e együtt örülni az engem körülvevőkkel? Vajon élem-e a nekem rendelt életet? Vajon a helyemen vagyok-e, és vajon éltet-e másokat az én életem? S vajon a vihartépte, nyárcserzette történetem sebein átragyog-e még egy kis szeretet? 

Szeretnék elbújni a feltett kérdések – főként az utolsó – elől, de attól még adottak. Megállásra, visszanézésre ösztönöznek, pár percre lelassítva jól forgó mókuskerekemet.

Az elmúlt évek történései bizony nem kevéssé csiszolgattak, formáltak – nagybetűsen FELNŐTT életbe merítettek. Megtapasztalhattam a korábban nem ismert gyászt, a veszteséget, lépegettem a magam valódi kis lépcsőfokait az ideálisabbnak elképzelt munka világában, és naiv gyermeki lényem is elkezdett érni megtalálva cselekedetei mögött a nem egyszer téves meghajtókat. Ha a felnőtté válásom folyamatát egy levélre szeretném felrajzolni, bizony lennének benne csípések, lyukacskák és itt-ott még gyógyulóban lévő sérülések is.

Mindeközben a felelős válaszkeresgélésben az is egyre tisztább előttem, hogy ahogyan egészen a legvégsőkig a levelet is tartja a fa, engem is ilyen ragaszkodó szeretettel tartott meg Isten ebben a folyamatban. És ami fontos – habár ennek a jelentőségére, csak mostanság kezdek igazán ráeszmélni -, hogy ezt újra és újra felidézzem, újra és újra “megemlékezzem az Ő szeretetéről”.

Hiszen Ő szeretett…

Akkor is amikor nem akartam róla tudomást venni, és önmagam körül forogtam.

Akkor is, amikor azt hittem, hogy egyedül vagyok a veszteségeimmel és a sebeimmel.

És akkor is, amikor toporzékolásomban és sírásomban legszívesebben elszakadtam volna Tőle…

Ő mindezekkel együtt tartott és táplált. Ringatott és erősített. Visszavezetett, majd új irányba terelt, amikor a saját magam kreálta falakba ütköztem, és már nem tudtam továbbmenni az addigi utamon… 

És talán a legszebb, hogy még a megtört, hegedő sebeken keresztül is meg tudott mutatni belőlem valami szépet, amit én magam nem láttam annak.

S mindezt ingyen, kegyelemből, elfogadásból és teljes szeretetből…

Függetlenül az én vagy a mások tetteitől és véleményétől, like-októl vagy dislike-októl…

Számomra ez egy küzdelmes felismerés, mert nap mint nap újra emlékeztetnem kell rá magam… De felemelő, hogy tehetem. Felemelő, hogy az enyém is.

Így a végére bátorítok minden kedves olvasót, hogy képzelje el a maga kis levelét, és gondolkodjon el azon, hogy mi mindenen ment keresztül az elmúlt években,  keresse benne az erezetet, a mintázatot, a völgyeket és a magaslatokat, a színeket és az árnyakat is. 

Biztos vagyok benne, hogy egyikünké sem lesz tökéletes, de abban is, hogy találni fogunk benne olyan periódusokat, amikben ott volt az öröm és a szeretet, vagy éppen a felszabadulás és a továbblépés.

Jó ezeket észben tartani, újra és újra elővenni, talán másoknak is elmesélni… mert lehet hogy épp ezek a történetek lesznek azok, amiken keresztül majd átragyog az a bizonyos szeretet…

Ercsey Gréta

Nehéz kérés…

„Megparancsoltam neked, hogy légy ERŐS és BÁTOR. Ne félj és ne rettegj, mert veled van Istened, az Úr, mindenütt, amerre csak jársz!”  (Józsué 1,9)

Első éves teológus voltam, amikor ez az ige úgy igazán megérintett. Új város, új emberek, új órarend, új tanulási szokások… szóval új, új, új és még újabb dolgok vettek körül. S ebben a kavalkádban azt mondta nekem Isten a fenti ige által, hogy ne féljek, sőt legyek erős és bátor.

olvasás folytatása

Az idő szépsége

Megint eltelt egy év. Ezt abból vettem észre, hogy újra a visszaköltözésemet kellett megszervezni. Megint visszatérnek a szürke hétköznapok, amiket nem szeretek. Megint eltelt egy nyár.

Az idő csak telik. Vannak események, amiket megtervezünk, vannak olyanok, amiket nem. Van olyan, hogy mennünk kell, de van, hogy maradnunk. Van, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy gondoltuk, hanem rosszabbul. Ilyenkor szomorúak vagyunk. Máskor legszívesebben ugrálnánk a boldogságtól, mert sokkal jobb lett minden, mint terveztük. Vannak magaslatok és vannak mélységek. Van, hogy valamire sokat kell várnunk, és van, hogy egyik napról a másikra megoldódik minden, mi pedig ott állunk ledöbbenve, akár jó, akár rossz értelemben. És sorolhatnám még, hogy mi minden történhet még az életben.

olvasás folytatása