2019.. év bejegyzései

Többé nem rózsaszín

Tizenöt éves voltam. Egy baptista táborban történt, egy nyári éjszakán, amikor a szervezők összegyűjtöttek bennünket táborozókat, s azt mondták, valami különlegesnek lehetünk szemtanúi. Elcsendesedtünk, és a szervezők segítségével újraélhettük a nagypénteki eseményeket. Láthattuk a páskavacsorát, a lábmosást, ahogy Péter megtagadja Jézust, és a végén jött egy drámai pillanat, amikor egyszerre csak egy tömeg közepén találtuk magunkat, akik azt kiabálták: „Feszítsd meg!”. Megdöbbentem, hiszen akkor először nehezedett rám annak a súlya, hogy Jézus keresztre feszítésében nekem is részem volt. Többé nemcsak távoli, ismerős bibliai történet volt, ami nagypénteken történt, hanem valami személyes átélt pillanat, amiben nekem is részem volt. Ekkor tértem meg.

És arra is emlékszem, hogy a megtérésemnek abszolút megvolt az úgynevezett tűzijáték hangulata. Úgy éreztem, hogy ez volt a neheze, ide eljutni és meghozni a döntést, de innentől kezdve minden sétagalopp lesz majd. Jézussal a világ ellen! – ez a gondolat vezérelt.

olvasás folytatása

Őszi ima

Uram, nem tudom, hogy mi van most odabenn. Leginkább igazi ősz: valami új, valami különleges, valami ezerszínű és ezerillatú furcsaság, amit szeretnék eléd hozni, de már nagyon rég nem találok szavakat, amikor Hozzád beszélek. 

Rengeteg hála van belül. Most nem az az erőltetett fajta, amit azért érzek, mert megtanultam, hogy minden apróságért hálásnak kell lenni, hanem most a csontom velejéig átérzem, hogy amit alkottál, az lenyűgözően szép, és szinte irigy vagyok magamra, amiért én is a részese lehetek. Semminek nem kell történnie a boldogságomhoz, és ilyenkor tudom, hogy nagyon közel vagy. Valahogy így képzelem el annak a valós megtapasztalását, hogy fizikailag mellettem állsz. 

olvasás folytatása

Költöznek a fecskék

Nos, igen, az ősz újra beköszöntött. Ravaszul kijátszotta a nyarat, és már ő trónol. Befutott az utcába, az udvarra, keresztülszáguldott vékony ruháim szövetén. A fecskék is elköltöztek már. Ódzkodva figyelem a szürkülő eget, a gyarapodó esőfelhőket és tócsákat, a fázós embereket. Zokon esik ez a hűvös. Nem az aranyló ősz csókját érzem, hanem a kellemetlen, arculcsapó, esőcseppekkel vívódó, cudar változást.

Pedig a változás természetes dolog. A nyaralást, a láblógatást felváltja az iskola. A szabadságnak vége, és ideje újra munkába állni. A Nap elbújik és beköszönt az ősz. Bevallom töredelmesen, sokszor nem fűlik a fogam a változáshoz. Mármint az új dolgok jók, sőt, sokszor a régiek se rosszak, valami mégis úgy megnehezíti az egészet.

olvasás folytatása

Beszélgessünk!

Pál, szokása szerint, itt is elment a zsinagógába. Három héten keresztül minden szombaton beszélgetett a zsidókkal az Írásokról.” (Apostolok Cselekedetei 17,2 – Egyszerű Fordítás)

Ami számomra igazán meglepő Pál apostol missziójában, hogy mert kockázatot vállalni. Az első századi római városok csak úgy hemzsegtek a mindenféle vallási és filozófiai csoportosulásoktól, akik közül mindenki az üdvösség, a boldogság és a megváltás útját kínálta az arra tévedőknek. Sok esetben a zsinagóga sem volt más, mint egy nagy olvasztótégely, amiben egy csipetnyi mózesi törvényt kevertek némi misztikus ezotériával, és ezt adták el „zsidó” néven a betérőknek. Egy ilyen közegben labdába rúgni nem volt egyszerű dolog. Pál azonban mégsem hallgat, városról városra megy és beszélget. Nem rúgja az ajtót senkire, nem kopogtat az ajtókon prospektusokat tukmálva a lakókra. Nem szervez sütögetést a zsinagóga bejáratánál, hogy a jó illattal odacsalogassa az éppen arra járókat. Nem áll fel a főtéren valami piadesztára, és nem fenyegeti hallgatóságát az eljövendő ítélettel és a pokol kénköves lángjaival. Sok mindent nem csinál, amit talán mi evangelizáció vagy misszió néven láttunk már művelni, vagy akár saját magunk is részt vettünk benne. Egyszerűen bemegy hétről hétre a zsinagógába és beszélget, dialógust folytat az ottlévőkkel. Magabiztosan (de figyeljük meg: nem pöffeszkedően!) érvel azzal, hogy Jézus, a szenvedő Krisztus feltámadt a halálból, és ezzel minden megváltozott ezen a világon. A siker nem osztatlan: sokaknak elképzelhetetlen egy keresztre feszített isten látványa, az pedig még abszurdabb, hogy egy ilyen nagybetűs kudarcra építsék életüket. Akár csalódásnak is elkönyvelhetnénk a thesszalonikai missziós kiszállást, mert csak néhányan fogadják be a beszélgetés által plántált evangéliumot, de azok életében valóban meghatározó és egyre mélyülő valósággá lett.

olvasás folytatása

Hétköznapi zsoltár

Várván vártam az Urat…

mikor már kora reggel fáradtan ébredtem, és éjjel álmatlanul forgolódtam;
mikor az elvégzett munkámért mást dicsértek meg;
mikor mások gondja-dolga az én vállamat nyomta.

Várván vártam az Urat…

mikor kegyetlenül megbántottak;
mikor én gázoltam más lelkébe;
mikor a bocsánatkérések elmaradtak, a sebek elmélyültek, a kapcsolatok megszakadtak.

Várván vártam az Urat…

mikor mindig a sor végére toltak, mindig megvárattak;
mikor terhek szakadtak rám, csapások sújtottak;
mikor az idő kifolyt a kezeim közül, és a határidők agyonnyomtak.

Várván vártam az az Urat…

mikor üres volt a pénztárcám, és senki nem segített ki;
mikor tele volt a zsebem, mégsem tudtam adakozni,
mikor az anyagiak fontosabbak voltak a lelkieknél, a tárgyak az embereknél.

Várván vártam az Urat…

mikor alaptalanul vádoltak, rágalmaztak;
mikor én nem tudtam megfékezni a nyelvemet;
mikor túl sokáig voltam csendben vagy elhallgattam a bűnt.

Várván vártam az Urat…

mikor mindenki elköltözött, csak én maradtam itt,
mikor én is elköltöztem, s vittem magammal a problémáimat,
mikor itthon is, máshol is – bárhogy is – magányos voltam.

Várván vártam az Urat…

mikor egy hónapon belül háromszor is megbetegedtem;
mikor gyógyíthatatlan beteg lett egy szerettem;
mikor meghalt a számomra oly fontos személy.

Várván vártam az Urat,
és Ő hozzám hajolt,
és meghallgatta kiáltásomat…

Pusztai-Tárczy Beatrix