Van ez a megmosolyogtató csángó mese a szerencsétlen egyszeri emberről, akihez egyszer csak betoppan Szent Mihály, s bejelenti, hogy bizony el kell indulni a minden élők útján. A szegény ember hat hónapnyi haladékot kér. Az angyal rábólint és elkezdődik a türelmi idő: hat hónapnyi kemény munka, a sűrű erdő közepébe való rejtőzködés, önmaga körüli falemelés stb. Aztán amikor már úgy tűnhet az ember számára, hogy megúszta az egész halál mizériát, eljön Szent Mihály és elkíséri magával. A pallón átkelve loccsanás hallatszik, mire kiderül, hogy emberünk egy szempillantás alatt, észrevétlenül lépett át a túlvilági létbe.
Valahogy így élünk mi mind. A születésünk valójában Szent Mihály lehangoló bejelentése: kedves fiam, x mennyiségű időd van még hátra. Vajon nem éppen ennek terhe alatt sírunk-e fel az első lélegzetvételkor? Majd vagyunk elég játékosak és naivak, hogy azt gondoljuk, ha elég ügyesen és fondorlatosan rendezkedünk magunk körül, végső soron elrejtőzhetünk az egész elől, és markunkban röhögünk, hogy jól átvertük a kaszást. Különböző iparágak számtalan úton-módon segítenek bennünket, csakhogy késleltessük az elkerülhetetlent: mumifikáltathatjuk magunkat mindenféle szerek segítségével, lefagyaszthatjuk magunkat hosszú évtizedekre, századokra, mígnem a megállíthatatlanul fejlődő technológia segítségével elérhetővé válik az örök élet, vagy tuti terápiák, szerek, műtétek árán akár még hetven évesen is elhitethetjük magunkkal, hogy még legalább ugyanennyi időnk van hátra. Egész életünk a halál előli bújócskává válik. Minden erőnkkel azon vagyunk, hogy csak az az utolsó óraütés ne köszöntsön ránk. Mert a valóság az, hogy félünk. Rettegünk. Izzadunk. Vacogunk. Reménytelenül kerüljük már a gondolatát is annak, hogy egyszer eljön a pillanat, amikor valami más dimenzió nyílik meg előttünk. Aggódunk már a gondolat halvány árnyékától is, hogy ezt a kényelmes életet, amelyben az évek alatt olyan sok güri árán, de már jól kiismertük magunkat, azt szépen berendeztük, egyszer csak hátra kell hagyni. Sikerünk, elismertségünk, presztízsünk, eredményeink kemény munkával szőtt ruháit levetve, meztelenül kell majd átadnunk magunkat a kukacoknak vagy a lángoknak. Ettől már csak azt szörnyűbb elképzelni, hogy talán ugyanígy kell majd megállnunk a Krisztus ítélőszéke előtt is: pucéran, meztelenül, Isten előtt vacogva.
A gondolat rémisztő. Bevallom töredelmesen, nekem is fájdalmas. De olyan fájdalom ez, olyan sírás, amelyen át kell esnünk, ha szeretnénk egy örökkévalóságot boldogságban eltölteni. Ez az a szoros kapu, amelynél minden fölösleges kacatot, amihez úgy ragaszkodtunk e földi életben, ott kell hagyni, hogy felszabadultan léphessünk át valami minőségileg másba.
Talán ott kezdődhet az egészre való felkészülésünk, ha felismerjük, hogy mennyire földhöz ragadtak is vagyunk. Ha egyszer csak ráeszmélünk arra, hogy a végtől való minden félelmünk egyetlen problémából ered – ahogy az egyik barátom fogalmazott: túlságosan is bálványozzuk ezt az életet. Elménk, értelmünk, akaratunk és szívünk nem akar tudni arról, hogy van tovább. (Csak ateista barátaimnak szólok ki: nem, tényleg nem tudom bizonyítani, hogy van, legfeljebb csak a rá való gondolás nyugtalanságával.) De ha tudatosan éljük úgy minden napunkat, és így is lépünk át a következő évbe, hogy „elé kell állani: vagy jóra, vagy rosszra”, akkor minden – de tényleg minden – átértékelődhet életünkben. Az apostol kérdése pedig elevenen tapint rá az egész lényegére: „Mivelhogy azért mindezek felbomlanak, milyennek kell lennetek nektek…” (2Péter 3,11) Életünk a halál elől való szüntelen bújócska. Mi lenne azonban, ha életünk a halálra való szüntelen készülés lenne ehelyett? Ha nem a rettegés vagy önmagunk konzerválása töltené ki életünk minden napját, hanem a vég felé nézve egyetlen kérdés lebegne előttünk: mivel mindezek felbomlanak, milyennek kell nekem ma lenni? Nem rossz ezzel a kérdéssel lépni át az új évbe… Rejtőzködés helyett így lehet életünk elkészülés. Félelem helyett így szabadulhatunk fel az igazi életre.
Homoki Gyula
