Ma, nagypéntek napján Jézus Krisztus kereszthalálára emlékezünk. Kíváncsi vagy a tágabb összefüggésekre, amik Jézus halálának napján történtek? Tarts velünk!

„Amikor tizenkét óra lett, sötétség támadt az egész földön három óráig. Három órakor Jézus hangosan felkiáltott: Elói, elói, lámá sabaktáni! – ami ezt jelenti: Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem? Néhányan az ott állók közül, amikor ezt hallották, így szóltak: Íme, Illést hívja. Valaki elfutott, és ecettel megtöltve egy szivacsot, nádszálra tűzte azt, inni adott neki, és így szólt: Lássuk csak, eljön-e Illés, hogy levegye őt? Jézus pedig hangosan felkiáltva kilehelte a lelkét. Ekkor a templom kárpitja felülről az aljáig kettéhasadt.” (Mk 15,33-38)

Sötétség és hideg tölti be a vidéket. Akármerre nézel, akármit vélsz és remélsz meglátni, szertefoszlik, és megmarad ez a két érzés, amely a csontodig megremegtet. Az egyik azzal kapcsolatos, hogy Jézus lassan kiszenved és hallgat a kereszten. Körülveszik családtagjai és a kíváncsiskodók. A másik pedig azzal, hogy azok, akik elítélték, már útban vannak Jeruzsálem felé, visszafelé a Koponyák hegyéről. Sietve mennek, talán kart karba öltve, hiszen istentiszteletre készülnek, és pont most, az ünnep előtt, nem illik késni a templomból! Ma különleges esemény történik: levágják az áldozati páskabárányt szépen, fájdalom nélkül. A szertartás után huszonnégy vén odaáll, hogy meghintse a népet a vérrel, amit hitük szerint fájdalom nélkül nyertek el.

 

Kint a Golgotán Jézus éppen erejének határára érkezik. Hallgat. Kezéből és lábából sűrű, alvadt vér szivárog. A város kürtöseinek hangpróbája elér a keresztig. Hívogatnak a dallamok mindenkit, aki nincs a kereszthez szögezve.

A léviták eléneklik a szokásos zsoltárt:

„Nem halok meg, hanem élek,

és hirdetem az Úr tetteit!

Keményen megfeddett engem az Úr,

de nem adott át a halálnak.

Nyissátok ki előttem az igazság kapuit!

Bemegyek és hálát adok az Úrnak!” (Zsolt 118,17-79)

Igen, ezt a zsoltárt éneklik nemsokára. Vajon eszébe jut-e majd valamelyik papi fejedelemnek, honnan érkezik a templomba, és milyen vér tapad a kezéhez? Összerezzennek-e annak a tudatában, hogy keresztre adták az Isten Szentjét? Az énekesek ezt éneklik, az ősi szertartás szerint: „A kő, amit az építők megvetettek, szegletkővé lett.”. Vajon eszébe jut-e csak egy írástudónak is, kitől is hallotta nem is olyan régen idézni ezt a zsoltárverset? Hiszen még ezt is hozzá tette: „Ezt az írást sem olvastátok?”.

Vajon eszébe jutott-e egynek is a kereszten, vérében meghűlve hagyott Jézus?

Nem tudjuk, eszükbe jutott-e. Talán csupán szépen hazamentek, hogy ott elfogyasszák a húsvéti bárányt, és hogy otthon, hat órakor, mint a ház fejei, elmondják a szombatnapi áldást, a teremtés hetedik napjának emlékezetére: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával, amelyet alkotott, és megpihent a hetedik napon egész alkotó munkája után…”. A hetedik nap nemsokára beköszönt, de még nem készült el egészen a Teremtő munkája. Még él a Küldött! Melle alig láthatóan emelkedik. A vér már megalvadt a csuklóján és a lába sebein. De ahogy az árnyak felkúsznak a keresztfán, és elfednek minden fényt, a kereszten megmozdul az alácsuklott fej és a cserepes ajkon fölbuggyan az ősi ima, az atyák imája, a halotti ima, a 22. zsoltár: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el?”

Kicsi korunk óta ismételjük az Apostoli Hitvallásban, a Hiszekegyben, hogy „szálla alá poklokra”, és talán még sosem értettük meg igazán. Pedig ez történik ott, abban a pillanatban a kereszten. Mert a pokol nem hely, hanem állapot. A teljes elhagyatottság állapota, már itt a földön s majd odaát. Jézusnak ezt is át kell élnie, ha csak percekig is: a teljes semmiséget, nihilt.

Nem, nem a testi fájdalma a legnagyobb Jézusnak. Hiszen még ketten szenvednek mellette ugyanattól a kíntól, ugyanúgy keresztre feszítve, és utána is még ezreket, tízezreket feszítenek keresztre. De azt, amit lelkében átél, azt csak Ő éli át ott a kereszten: mert Ő az egyetlen, Aki azokért haldoklik, akik megölik, és Ahhoz imádkozik, Aki hagyja, hogy megöljék! És mégsem engedi el az Atya kezét a legvégső pillanatban sem: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”. (Mk 15,33)

Jézus lábai alatt Jeruzsálem számtalan otthonában mécsest helyeznek az ablakba, és a pislákoló fénypontok mellett mindenhol elmondják a szombatnapi igét: „A hetedik napra elkészült Isten a maga munkájával…” (1Mózes 2,2). „Jézus pedig hangos kiáltással kilehelte lelkét.” A Fiú utolsót hördül a kereszten, az újjáteremtés munkája befejeződött. Elkezdődik a szombat, az új nap.

Csak Jézus halt meg azon a kereszten? Nem! Az én halálom és a te halálod is ott történt meg. Akarod látni a halálod? Ott láthatod azon, azon a kereszten. Soha, senki nem láthatja a halálát, csak a kereszten. Jézus keresztjén a saját, bűneiért megérdemelt halálát. De aki ezt is meglátja, az már kizárólag a földi elmúlásával szembesül – ezen túl már csak Jézussal találkozik.

Mert nem csak Jézus halt meg a kereszten. Nemcsak az én halálomat halta – hanem a halálom is meghalt. A templom kárpitja széthasadt – szabad az út az életbe.

(Gyökössy Endre nyomán)

 

Laskoti Zoltán

 

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .