“Dicsérjétek az Urat! Boldog ember az, aki az Urat féli, sok örömöt talál parancsolataiban.” (Zsolt 112,1)

Jaj, alig várom a mai értekezletet! A főnök el fogja mondani, hogy mit talált ki nekem mára. Vajon hogy présel majd bele olyan dolgokba, amihez semmi kedvem? Ó, olyan jó, hogy van valaki, aki kitalálja, hogy mi a jó nekem!

Most őszintén: hogy néznél arra az emberre, aki így ömleng neked hétfőn reggel? Pszichológust ajánlanál neki, vagy elvonókúrát? Milyen már, hogy valakinek az okoz boldogságot, ha utasítgatják meg parancsolgatnak neki!

Pedig tud ez jó is lenni. Például amikor új vagyok egy helyen, és fogalmam sincs, mi ott a módi, vagy mi is a dolgom konkrétan. Segít, hogy mihamarabb megtaláljam magamat a gépezetben, és ne valljak szégyent.

Jó akkor is, amikor valami kidönt az egyensúlyomból, pánik van és összeomlás. Segít, ha valaki elmondja ilyenkor, hogy mi legyen a következő lépés.

Vagy amikor olyan dologról van szó, amiben egyáltalán nincsen gyakorlatom. Ha nekem kell kikísérleteznem a hogyanokat és a mikénteket, az rendesen lelassítja a folyamatokat, és nem mellesleg a kudarcok számát is jelentősen növeli.

Akkor hogy is van ott Isten szava az életünkben? Miért érezzük korlátozónak, béklyónak, elviselhetetlennek? Mert annyira értjük az életet, és pontosan tudjuk, mi merre hány méter? Egyértelmű, hogy melyik helyzetet hogyan lehet a legoptimálisabban kezelni? Vagy annyit tapasztaltunk már, hogy csípőből vágjuk a válaszokat minden kérdésre?

Miből gondoljuk, hogy azzal a időben és térben korlátolt, spontán indulatoktól és hangulatoktól fűtött cseppnyi agyunkkal képesek vagyunk felülbírálni a mindeneket egyben látó, mindenre gondot viselő Atyát?

Miért gondoljuk azt, hogy az Ő parancsolatai tönkre akarják tenni a jót? Hogy megfojtani akarnak és nem kiteljesíteni? Mert az emberek kihasználnak bennünket, sorozatosan visszaélve a hatalmukkal és a jóhiszeműségünkkel?

Nem ember az Isten.  

Bevallom töredelmesen: én elveszett vagyok ebben a világban. Sokszor állok tanácstalanul, kétségbeesetten, összezavarodva, és nagyon hálás vagyok érte, ha egyértelmű útmutatást kapok. Időnként le kell ülnöm ide-oda tekergetni a Biblia lapjait, hogy megkeressem, mit tanít Isten az adott dologról. Nyilván minden probléma más és más, de vannak általános igazságok, amelyeket jó szem előtt tartani.

Megnyugtat, hogy van Kihez igazodni. Jó, hogy van egy konkrét akarat, terv velem kapcsolatban, és ez nem a káromra van, hanem segít, hogy a legteljesebben élhessem meg azt, aki vagyok, akinek teremtettek, aminek szántak.

A rabszolgaság korában előfordult, hogy egy felszabadított rabszolga továbbra is az ura mellett maradt. Jól érezte ott magát, biztonságban lehetett, megbecsülték, szabad volt, mégis kötődhetett valakihez. A keresztyén ember Isten felszabadított rabszolgája. Csak a nagy szabadságban hajlamos elfelejteni, hogy bár szélesre van tárva a lehetőségek kapuja, de nem minden használ neki. Aki jót akar magának, az szorosan az Ura mellett marad, figyeli minden mozdulatát, naponta elkéri a tennivalóit. Így marad szabadságban, ugyanakkor biztonságban, becsben és szeretetben.

Keress ma egy olyan parancsolatot, rendelkezést vagy szemléletmódot, amivel nehéz megbékélned, és beszélj róla Istennel! Mi az, amivel nem tudsz egyetérteni?

Mit tanít az neked Istenről? Mit mond neked magadról?

Biztosan csak egy szemszöge van a dolognak?

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .