„Boldog nép az, amely tud neked ujjongani, amely orcád világosságában járhat, Uram!” (Zsolt 89,16)
Előre leszögezném, hogy oda meg vissza vagyok a népemért, magyarságunkért. Kárpátaljaiként különösen erős ez a kötődés, becsületes megnevezése szerint nemzeti identitástudat. Ráadásul szerintem hatalmas kegyelem ránk nézve, hogy – elviekben – keresztyén nemzet vagyunk.
Ha valamit azonban egész bizonyossággal el kell ismernem népünkről az az, hogy többnyire nem vagyunk túlzottan rózsás hangulatban. Boldogság – eléggé távol áll tőlünk ez az állapot, vagy csak mi kerülgetjük, mint a forró kását. Mert hát csábító az illata, de azt se tudjuk, hogyan is lássunk hozzá. Örök elégedetlenséggel, zsörtölődéssel teli egész nagy nemzeti pirosfehérzöld szívünk, és őszintén: olyan rossz ezt látni! Meglehetősen pocsék érzés időnként rádöbbenni, hogy mi tényleg sírva vigadunk… Pedig van – lenne – más út! Nekünk megadatott, TeSók, hogy Isten arcának világosságában járhassunk: minden adott ahhoz, hogy boldogok legyünk. Csak ideje lenne felnézni arra a gyönyörűséges arcra, elmerülni fényében, engedni, hogy megteljen a lelki D-vitamin raktár az áldással, és amikor már érezzük, hogy túlcsordul az öröm, kiengedni azt, és ujjongani Istennek, Édesatyánknak, aki úgy szeret minket, mint apuka a gyermekeit – s Ő maga is pont így örül, valahányszor elhívottjai Hozzá fordulnak.
Ma arra kérlek TeSó, hogy próbálj meg egy kicsit örömtelien Istenre koncentrálni! Imádkozz Hozzá, és kérések, aggodalom helyett kivételesen sorold el, milyen csodálatos Ő! Próbálj meg örülni annak, hogy ebben a pár percben – órában – maga a Mindenható Atya van ott veled! S ha már úgy elárasztotta a szíved a gyermeki ujjongás, hogy behunyt szemmel is csak mosolyogni tudsz, imádkozz népünk és országunk vezetőiért is! Mert mindkettőt egyének alkotják, s rajtad is múlik, hogy imádni vagy átkozni fogja-e Alkotóját.
Kocsis Julika
