A 16. században a magyarság ugyanúgy felbolydult, mint a németek vagy a svájciak. A reformáció szele lefújta a rozsdás és az arany faleveleket a kereszténység fájáról, mely a tél kíméletlen megpróbáltatásai után új hajtásokat hozhatott. A század végén nem tétlenkedtek a magyar urak és értelmiségiek sem. Egyiknek a zsebébe, másiknak a kapcsolataihoz kellett nyúlnia, de a Biblia készült.
Károlyi Gáspárt tartjuk a folyamat legkiemelkedőbb mozgatórugójának.
Névjegy:
Károlyi Gáspár, eredeti nevén Radicsics Gáspár 1529 körül született Nagykárolyban. 1556-ban a Wittenbergi Egyetemen tanult.
1563-ban gönci református prédikátor lett, majd később esperes.
Legkiemelkedőbb munkáját, a Biblia első teljes magyar fordítását 1586-ban kezdte meg Mágocsy Gáspár, Torna vármegye főispánjának, valamint unokaöccsének, Mágocsy Andrásnak a támogatásával.
A Károlyi-biblia nyomtatását 1589. február 18-án kezdték el és 1590. július 20-án fejezték be.
1590, Vizsoly – a magyar reformátusság egyik óriási mérföldköve. Károlyi néhány lelkes segéddel éjt nappallá téve dolgozott az egész népnek szánt ajándékán. Majd’ ötszáz év elteltével még szinte minden magyar családban van egy általa fordított Biblia. Felbecsülhetetlen, amit ez az istenes öreg értünk tett, népünk történetében először. Hiszen mi is lenne velünk anyanyelvű Biblia nélkül? Képzeljük csak el!
Az oktatási nyelvtörvény kezünkbe adta az ecsetet, és mi a falra festettük az ördögöt – mi történik, ha a Bibliánkat is kiveszik a kezünkből? Ha a templomban énekeskönyv mellett ukrán–magyar szótárakat osztogatnak majd a jobb megértés kedvéért? Ha újra kell tanulni a Miatyánkat? Abszurd és végletes elképzelés, ezt már nem tehetik meg – mindannyian így gondoljuk. Egy jól ismert közhely szerint minden akkor válik igazán fontossá, ha elveszítjük. Méghozzá ez az a közhely, ami igaz is. Ne adja az Isten, hogy már csak akkor kapjunk a fejünkhöz, amikor drága anyanyelvű Bibliánkat elveszítettük.
Előszeretettel hozom zavarba az ifiseimet vagy a fiatalokat, akikkel foglalkozom, a következő kérdéssel: „Hol van a Bibliád?” „A könyvek között.” „Az éjjeliszekrényemen.” „Sajnos nem emlékszem, hová raktam legutóbb.” „Nincs Bibliám.” Nem, ez utóbbit senki nem mondta még. Evidens, hogy van otthon egy Szentírás, ugye? Ha nem is új, de valaki a családból hagyott rád egy régi Károlyit…
Károlyi Gáspárnak szembe kellett szállni az ellenreformációs törekvésekkel a Szentírás lefordítása érdekében. Nyilván nem azért tette, hogy a drága könyvet a por lepje be magyar családok tucatjainál. Hiába – sok helyen ez a szomorú tényállás.
Így nyilatkozott a fordítói munkájáról: „munkálkodtam közel három esztendeig, nagy fáradsággal, testi töredelemmel, de oly buzgóságos szeretettel, hogy én egy szempillantásig e nagy munkát el nem untam.” Holott egy ennyire összetett és sokszínű alkotást hűségesen átvinni a magyar nyelvre nem lehetett igazán egyszerű és minden esetben örömteli munka. Mi még az olvasása közben is elunjuk néha, nemde?
Akkor igazán jó egy könyv, ha az utolsó szó után azonnal kezdeném elölről. Amikor nem várom, hogy vége legyen, hanem csodálkozok, hogy már vége is van. Önmagamnak és neked is felteszem a kérdést: Olvassuk-e így a Bibliánkat? Beférkőznek-e Salamon példabeszédei, Dávid zsoltárai, a próféták figyelmeztetései és Pál levelei a tudatunkba úgy, hogy napközben is eszünkbe jut; s annyira, mint a legutóbb olvasott fejezet a kedvenc kalandregényből?
Sokszor természetessé válik számunka az, ami másoknak luxuscikk. Bárcsak különleges ajándékként tekintenénk a Szentírásra!
Baranyi Eszter
