Amióta okos telefonom van, megnyílt előttem a világ. Még nem tudom teljes mértékben kihasználni, de mindig nagy élmény rácsodálkozni arra, hogy ez a tenyérnyi kütyü miket tud. Egyre kevésbé vagyok rászorulva külső segítségre, és számomra ez nagyon megnyugtató. Ennek ellenére van, amikor nem élek a telefonos segítséggel: szándékosan otthon hagyom, vagy egyszerűen csak visszateszem a táskába, amikor automatikusan érte nyúl a kezem.
Az embert a kapcsolatok éltetik, így vagyunk összerakva. A technika vívmányainak köszönhetően már szinte minden adott ehhez, csak valahogy furán működik ez az egész. Napi 24 órában lehetőségünk van csacsogni másokkal, mégis arról panaszkodunk, hogy az igazi valónkat senki sem ismeri. Az internet elhalmoz minden szükséges információval, az ember mégis alulműveltnek, bizonytalannak, döntésképtelennek éli meg saját magát.
Ha a cybertér annyira király, akkor vajon miért van annyi magányos, elveszett, beszürkült fiatal?
A megoldás nagyon egyszerű: a virtuális kapcsolatok tápértéke messze-messze elmarad a húsvér találkozásokétól. Látod, ezért hanyagolom időnként a mobilomat, különösen akkor, amikor úgy érzem, hogy a mesterséges kapcsolattartás teljes elég nekem. Ha már ennyivel is beérem, az valamiféle kóros elváltozásra utal.
Van valami felemelő abban, amikor (minden görcsöt leküzdve) megszólítok egy vadidegent, és egy kedves mosoly kíséretében segítséget kapok tőle. Vagy amikor én adhatok valamit, ami számomra nem nagy erőfeszítés, de a másiknak az egy falat kenyér. Amikor meglátogatok valakit, és megtalálom azokat az apró extrákat, amelyek gazdagabbá tehetik az életemet. Amikor a beszélgetés közben látom, érzem, tapasztalom, hogy ténylegesen célba értek az üzenetek. Amikor közösen veszünk részt valamiben, és minden érzékszervemmel rá tudok kapcsolódni egy másfajta helyzetre, életvitelre, szemléletmódra. Vagy amikor úgy döntök: egy kicsit kizárom a külső világot, mert ezt a pár percet oda akarom ajándékozni annak, aki közel áll hozzám – és vele együtt magamnak is.
Vajon hány lájkot kellene kapnom ahhoz, hogy eljusson hozzám az elismerés? Hány hangulatjelzést kell szétszórnom a világba, hogy úgy érezzem, sikerült kiszellőztetni magamból a belsőmet szétfeszítő érzéseket? Hány és milyen képet kellene megosztanom magamról ahhoz, hogy elmondhassam: most már tényleg ismernek engem?
Nem tudom.
Az biztos, hogy egyetlen személyes találkozás elég ahhoz, hogy feltöltse az érzelmi tankomat.
Élményteljes napot akarsz? Tedd le a kütyüdet, nézz szét magad körül, és teljes valóddal (l)egyél együtt azzal, aki nemcsak távolról üzenget, de a személyes életét is szívesen megosztja veled!
Olasz Tímea
1 Hozzászólás
Kedves Tímea!
Nagyon fontos dolgokról írsz. Ez a „kíváncsi vagyok rád” számomra is egyenlő a ” fontos vagy nekem” gondolattal. Mindezek az életünkben csak akkor igazak, ha van erőnk a személyes találkozásokra.
Erőt, kitartást, hitet kívánok a munkádhoz és olyan embereket akik kíváncsian figyelnek Rád!