Nemrég fiatalokkal találkoztam. Beszélgettünk. Az ismeretlenség kezdeti akadályait és aggályait leküzdve, végülis teljesen oldottan csevegtünk, meg ahogy mondani szoktuk „hülyéskedtünk”. Elmondta az egyik igencsak bohókás kislány, hogy ő bizony színésznő szeretne lenni és mennyire nagyon szereti, hogy zöldre festhette a haját. A másik húszéves forma srác odavan a táncért. Az a fajta, aki tud is. Úgy tekergette magát, hogy azon kezdtem el gondolkozni, fizikailag miként tud még egyben maradni testileg. Tony meg rendkívül visszafogott volt, néhány szóban mesélt csak magáról és a nagy vágyáról, hogy az egyetem befejezése után mérnök lesz. Ilyen és ehhez hasonló egyszerű történetek. Fiatalok. Vidámak. Jókedvűek. Telve örömmel és életkedvvel. Táncolnak, „húzzák” egymást, vízipipáznak. Első találkozásra is borzalmasan szerethető félék.
Ja, egy dolog kimaradt: menekültek. És tudom (csak nem teljesen értem, miért), hogy a kép most sokak számára rettenetesen árnyalttá, talán kicsit komorabbá és nyögvenyelőssé vált át. Mert igen, a kis zöldhajú tizenöt éves színészpalánta szír menekült, akinek néhány rokona még mindig Aleppóban hallgatja a már teljesen megszokottá vált bombaszimfóniát. A táncos fiú is Damaszkusz környékéről menekült el testvéreivel, családjával együtt Németországba. Tony pedig keresztyénként kellett, hogy eljöjjön arról a helyről, amely legalább annyira szeretett és becses volt számára, mint nekünk a Kárpát-medence. A többiek, kurdok, grúzok, afgánok, szírek ilyen és hasonló helyzetből jöttek és mondták el saját és társaik történeteit nekünk. Arcot adtak a migrációnak.
Erre pedig nagy szükség van. Mert mi hajlamosak vagyunk számokba, meg „mocskos hordák”, „muszlimok”, „terroristák”, „invázió”, „modern honfoglalás” és ki tudja még hány meg hány fogalomba és csúfos jelzőbe beleszorítani embereket, saját, átélt történeteket, halálokat, bántalmazásokat, kivégzéseket, üldözéseket, hetekig tartó tengeri hánykolódásokat. És így lassan – de egészen biztosan – tisztes távolságba helyezzük magunkat tőlük. A hatalom és jogos ellenkezés pozíciójába. Kell is ez, hiszen ők mások. Vagyis nem olyanok, mint mi. Más vallás, más kultúra, más nyelv, különböző hagyományok és szokások, történelem. A más pedig veszélyes. Félelmetes. Mert nem én vagyok. Nem értem. Nem tudom, mit akar mondani. Félek attól, hogy ő jön, és nem fog megérteni engem. Sőt mi több elvesz, kizsákmányol, pusztít. Én meg egyszerűen megsemmisülök. Így végül ki kell derüljön, hogy gyengének és sebezhetőnek érzem magam, mert mindenek végén a saját végemtől félek, mivel reális végkifejletnek tartom. Éppen ezért, a legegyszerűbb megoldás, ha bezárok: lelkileg, szellemileg, határügyileg és mindenféleképpen. Több ez, mint a nyitottság elutasítása. Mert erről a pontról könnyű átlépni a gyűlölet és kirekesztés területeire. Úgy, hogy mindezt még helyesnek, igazoltnak és szükségesnek is látom és vélem. Sőt még bólogatok is nagyokat, amikor a másik szájából vagy egy kék plakátról a saját félelmem keltette gyűlölet köszön vissza.
Persze tudom, itt többről van szó… meg nem ilyen egyszerű… Mert van olyan, hogy terrorizmus, Párizs, Brüsszel, kölni szilveszter és társai. Meg olyan is van, hogy sikertelen integráció, meg schengeni határvédelem, meg biztonságpolitika. Igen, vannak. De én ezekkel, Homoki Gyulaként, bocsáss meg, de nem tudok mit kezdeni. Mint ahogy egy feketelyuk-felfedezéssel vagy az Antarktisz olvadásával sem – túl vannak az én személyes hatáskörömön.
De tudok mit kezdeni egy-egy pillanattal, amikor a Mindenható kezei összefognak két szálat: az egyiket Szíriából a másikat meg a drága szűk pátriánkból. Tudok mit kezdeni a találkozás perceivel, amikor igenis egy migráns fiatallal találom magam szemtől szembe, vele, aki egy személyben testesíti meg és képviseli a bennem is dúló félelmeket, negatív sztereotípiákat és az elmúlt pár év egész krónikáját. Igen, ebbe a találkozásba, a mosolyomba vagy durva szemöldökráncolásomba, a kezem kinyújtásába vagy visszahúzásába sűrűsödik bele ideológiám, teológiám és gondolkodásom egésze. Itt derül ki, hogy kinek vagy minek látom őt: vadállatnak vagy Isten képére teremtetett embernek, hústömegnek vagy léleknek is. És ebben a szemtől szembe pillanatban mindenki döntést hoz így vagy úgy.
Igen, azt gondolom, a végén ennyire egyszerű az egész…
Homoki Gyula
1 Hozzászólás
Kedves Gyula!
Tetszik az, hogy „arcokhoz kapcsolod” a migráció jelenségét. Emberivé teszed, megfoghatóvá. És nem kételkedem az általad említett személyek jószándéka felől sem.
DE nekem is van félelmem bőven! És sztereotípiáktól sem vagyok mentes! :))
Mert mi itt a végeken nagyon ráfaragtunk a „szentistváni politikára”! Történelmileg dokumentált, hogy a Vajdaságba mikor telepedtek be a szerbek, és most ott tartunk, hogy magyarjaink szépen elszivárognak szülőföldjükről. Erdélyben (én itt élek) más a kép, a románság betelepedésének időpontjait, csak részletekben ismerjük, (és bár közöttük is rengeteg a jószándékú, akár Erdély önrendelkezésében is gondolkodó ember!), 100 éves tapasztalatunk az, hogy lassan mindenütt kisebbségbe szorítanak (Kolozsár, Nagyvárad, Szatmár, Marosvásárhely). A mindenkori román politika kőkeményen dolgozik a beolvasztásukon… és mindezt azok után (is) teszi, hogy a fejedelemség idején magyar nemeseink ortodox templomokat építtettek román jobbágyaiknak, és lefordíttatták nekik a Bibliát, hogy „ne maradjanak a Krisztus-nélküliség sötétségében!”…
Tehát félelmeim NEM csak sztereotípiákra, hanem történelmi tapasztalatokra is épülnek – ráadásul az is felerősíti őket, hogy az anyaországban is sok identitást-vesztett emberrel találkoztam már…
Tehát: fogadjuk őket megértően. Ez rendben van! Lássuk meg bennük az isteni képmást! Ez is nagyon rendben van…!
De azért tegyük helyükre a dolgokat, mert a Krisztus-i szelídség (ami ha kellett ostort is forgatott!) nem tutyimutyiságot, nem tehetetlenséget jelentett! Ő még a keresztről is irányította a történéseket! Megmentette a bűneit bánó latrot, imádkozott megfeszítőiért, Jánost és Máriát egymás mellé állította, így adva keretet édesanyja további életének…
A keretek megfogalmazása, meghúzása nem jelent szeretetlenséget! (Egy gyerek életében pl megtartó, életre nevelő!) Aki egy más (és más kultúrájú) országba költözik, az vegye tudomásul új lakhelye nyelvi, kulturális sajátosságait, KERETEIT! Döntse el, hogy ínyére van-e mindaz, amivel ott találkozik, és ha igen, és maradni akar, akkor illeszkedjen! (És most – ezt te is tudod – nem az u.n „történelmi kisebbségekre” gondolok, mert az egy másik történet..) A nagy életmentésben nem az a „dolgom”, hogy elveszítsem önmagam, sőt! „Szeresd felebarátodat, mint önmagad” – mondja az Úr, azaz felelős vagyok a másikért, de felelős vagyok önmagamért, a saját életemért is… És azokért nagyon, akiket Ő „elsődlegesen” rám bízott!!! A saját életemet persze odaadhatom, ez a szeretet csúcsminősége, de mások életét, mások jövőjét (pl gyermekeimét) nem kótyavetyélhetem el… Amikor Krisztus átadta magát a Gecsemánéban, csak egy kérése volt: „…engedjétek ezeket elmenni!” Önmagát adta – tanítványait megmentette.
Szóval láthatod, „dolgozik” bennem mindaz amit írtál… 🙂 Köszönöm!