„Ki hengeríti el nekünk a követ a sírbolt bejáratától? Ekkor felnéztek, és látták, hogy a kő el van hengerítve. Pedig az igen nagy volt.” Márk 16, 3b-4
A kalapács elhallgatott, a tömeg szétoszlott, a papok megnyugodtak, Pilátus elvégezte feladatát, a harminc ezüstnek senki sem tudja sorsát, a nárduskenet illata elmúlt, a tanítványok ki tudja merre, csak egy megtért százados hangja hallatszik, s az asszonyok mindig feláldozó cselekedete és tenni akarása. S végül maradt a nagy földi pecsét, az igen nagy kő.
Sok helyen még ma is ott van. Sőt, egyre több mindent visznek oda, tesznek elé, hogy az valóban igen nagy legyen. De sokszor cselekszem én is így. Vendégségben vagyok egy keleti ember házában. Behív, bemegyek és nem látok egyebet, csak párnát a földön, egy kisasztalt, sok mosolygós gyermeket, egynéhány asszonyt. Ég a gyertya, alig van hely, olyan sokan vagyunk, pedig a szoba üres, nincs benne semmi, csak ember, párna, asztal, gyertya és szeretet. Most itt vagyok Európa szívében, egy szép szobában. Van benne kanapé, fotel, festmény, szőnyeg, gyönyörű csillár, giccses nippek, szép virágok, laptop, telefon, könyvek, de hol vannak az emberek, hol van a szeretet? Senki nem figyel rám, magányos vagyok, csak a sziklák vesznek körbe. Nem látok senkit és semmit, csak magamba tekintek. El vagyok szigetelve, sziget vagyok!
Ma ünnep van! Feltámadt! Mennék én is előre, szeretném látni, de nehéz elindulnom, annyi kérdésem van, tennivalóm, és csak a sziklákat látom. Uram hol rontottam el? Hiszen én készültem, tenni és menni akartam. Egyre több mindent zsúfoltam bele ebbe az ünnepbe. Böjtöltem, hallgattam, futottam, szaladtam. Igaz, csak Rád nem figyeltem. Te voltál a legfontosabb, mégis sokszor elfelejtettelek. Másokat figyeltem – ők vajon hogy készülnek? -, magamat hozzájuk mértem, de Hozzád nem. Olvasom az Igét, a vezérfonal szerint, s amit eddig nem értettem, elkezdtem érteni. Megértettem, hogy túl sok a fal, a szikla köztem és Közted.. Eddig másokra figyeltem, rájuk hallgattam, pedig Téged kerestelek. Ma felnézek én is, mint az asszonyok és látni szeretnék! Micsoda kegyelem: a kő el van hengerítve. Lelki szobámban egyre több a fény, lassan érzem a melegséget, hangok is megjelentek, igen hallok valamit. A fényből hang árad, mintha látnám, leszakít, letép, szétzúz mindent, ami eddig teher s akadály volt. Ezt súgja: Ne féljetek! Elsőre nem értettem, miért is félnék, sőt egyre erősebbnek érzem magam. Pedig ő tudta, hogy gyenge vagyok, s a tűz lassan erejét veszti. Ezért jüldött isteni üzenetet, hogy a kő vissza ne kerüljön. Ne féljetek! – mondja Ő – üres voltál ma megtöltelek, gyenge voltál, ma megerősítelek, vak voltál, ma látni fogsz, süket voltál, ma hallani fogsz, ez az én Igém, mely a kezdetek kezdetén is teremtett, formált, s a káoszból kozmosz lett, rend.
Uram, ma én is elindulok, új életet kezdek – tudom, az elhatározás kevés. Mert új élet csak ott kezdődik, ahol odaadás történik. Mit jelent ez? Én is a történet részévé válok. Beismerek mindent, ami eddig igen nagy kő, fal és űr volt köztem és Közted. Meddő voltam, nem tudtam újjászületni. Így volt ez régen is, így van ez ma is. De ott ahol Te megszólalsz, hallhatóvá válsz, bizony nagy dolgok születnek. Ma húsvét van nálam is, ma Feltámadtál bennem is. Most már nem félek, ha Te szólsz, én elindulok.
Ui.: Jeruzsálemben több sír is jelzi, Jézus földi porsátrának helyét. Ezek mellett mindegyiknél ott van az igen nagy kő. Egy sír mégis különbözik, nincs a közelében semmilyen nagy kő. Se kerek, se kocka, semmilyen. A húsvét a feltámadás ünnepe is ezt hirdeti, most már nincs akadály Közöttünk, lehet indulni!
Dénes Elemér
