9. nap – December 9.
Közeledik. Vasárnap már három gyertya ég az adventi koszorún. Sebesen repülnek a szakrálisnak remélt várakozó napok, de igazából nincs bennük semmi fenséges és semmi szent. Mint közönséges hétköznapok találnak rám és hagynak el.
Nem feltöltő a várakozás, hanem tompán és közömbösen peregnek az egyre gyűlő homokszemcsék. Nem békés a várakozás, hanem a mizéria kezd berendezkedni kis lelkünkben.
Nem nyugodt a várakozás, hanem olyan, mint a vakon rohanó eszeveszett hajsza, mikor az ember a vonatot igyekszik elérni, és a szaladásban nem vesz észre senkit maga körül.
Talán azt sem veszi észre, akire épp vár…
…
Pár héttel ezelőtt panaszkodott az egyik barátom, hogy mostanában úgy eltespedt a lelke. Kimerült, és csak vegetál. Elmúlt az aktivitás, eltűnt a szenvedély. „Újra itt a szombat, és a héten egyszer sem vártam Krisztust vissza…” – mondja. SZÜNETET KÉREK! Fagyottan nézem tovább, ahogy beszél, mozog a szája, rám szegeződik a szeme, közben pedig vörösen villog az elmémben: Én? Mikor? Vártam? Őt?
Valójában most várom-e? Várom-e úgy, mint ahogy az őrök várják a hajnalt? Ahogy az éhező egy darab kenyér után sóvárog? Várom-e, mint a diákok a vizsgaidőszak végét? Vagy az újdonsült apa a szülőszoba előtt az ajtó nyílását? Várom-e, ahogy a szabadulást óhajtja a bebörtönzött? Vágyakozva, mint a szerelmes, hogy újra lássa kedvesét? Várom-e tárt karokkal, ahogy gyermek rohan a későn érkező szülő felé?
Nem. Nem várom. Mind a tíz ujjamra tudok egy materiális dolgot szedni, amit várok és amire vágyok – de Krisztus nem szerepel a listán. Egyszerűen elfelejtettem, hogy az egész életem az Ő adventje. Az első szívdobbanástól az utolsóig. Most, hogy naptár szerint adventben élünk (és remény szerint minél hamarabb szív szerint is), valahogy közelebbinek érzem a látogatását. Hiszen Karácsony közeledik. És ha elbújok a világ elől egy kicsit, és csak Rá gondolok, már most érzem: itt van.
