Néhány évvel ezelőtt a vizsgaidőszak ideje alatt történt, hogy egy késő esti beszélgetés során egy kedves barátommal azon elmélkedtünk, hogy az emberek, miért teszik azt, amit, és miért úgy, ahogyan. Persze a legtöbb kérdésre sablonszerűen ráhúztuk a következő választ (és annak különböző megfogalmazásait): hát a Sátán ösztönzése miatt.
A beszélgetés azonban egyszer csak nem várt fordulatot vett – egy sajátos pillanatban, olyan mondat hagyta el egyikünk száját, ami mindkettőnket meglepett: „Jólvanmár’, ne kenjünk mindent szegény Sátánra.” Ezután egy perc néma csend következett, amiben csak egy nagyon messze lévő tücsök ciripelését lehetett hallani. Cirip, cirip.
Egy ilyen merész mondat után persze nem igazán akartunk komolyak maradni, de a téma megkövetelte, így hát az este további részében kiveséztük alaposan, aminek eredményét most szeretném közkinccsé tenni.
Először is le kell szögezni, ez a kijelentés nagyon meredek és egyesek számára megbotránkoztató, de legyen bármennyire is súlyos a megfogalmazás, és a mögötte lévő tartalom, ettől még igaz.
Másodszor nem mentegetni akarom minden hazugságnak atyját, csak arra szeretnék rávilágítani, amire sikerült nekünk is rájönni: nem azért tesszük a rosszat, nem azért vagyunk egoisták, okozunk fájdalmat, bántjuk meg a másikat, használjuk ki, tesszük tönkre az életét, csaljuk meg és hazudunk az egészről, mert valaki ezt mondja nekünk, hanem azért mert így akarjuk.
A Sátán személyében olyan buzdítóra találunk, aki a legvadabb és legőrültebb ötletünkre is azt súgja a fülünkbe: Tedd meg! Van, hogy a gondolatot is ő segíti elő, de ez még nem jelenti azt, hogy nekünk meg KELL tenni, hanem csak azt, hogy van lehetőségünk rá. Az akaratot eme csodás levesbe mi adjuk.
Harmadszor, és ez a legszebb az egészben, hogy amikor minden gondolatunkért, tettünkért a Sátánt okoljuk, szépen kivesszük magunkat a történetből és a felelősséget másra hárítjuk. Nem kell messzire menni, elég csak első szüleinkig. Miért ettetek a tiltott gyümölcsből? Nekem az asszony adta… Nekem a kígyó adta… Te tetted oda a fát… Én nem vagyok hibás, csak a körülmények és a Gonosz áldozata.
Mindig egyszerűbb azt az utat választani, amin minden mocskot másra lehet kenni, miközben a „jókeresztyénséged” látszata fennmarad. Fogadd el, a „Sátán ösztönzése” válasz, nem kibúvó tetteid súlya alól! Légy őszinte: azt, ami bűn és másnak kárt okoz, de neked jó, azt akarva teszed meg! Ne légy gyáva szembenézni a tényekkel, a jóságot, szentséget, tisztaságot, ártatlanságot rég elvesztettük, de ami megmaradt az a lehetőség a jó cselekvésére annak ellenére, hogy valaki folyamatosan a rossz útra akar terelni! Ha valaki rossz irányt mutat nekünk az úton, még nem vagyunk kötelesek arra menni…
Félreértés ne essék, mindezzel nem azt akarom mondani, hogy a Sátán olyan, mint egy félreértett kiskamasz, aki csak jót akar, de lépten-nyomon tűz üt ki a nyomában, hanem sokkal inkább azt, hogy ha a szakadékba ugrasz és kezed-lábad töröd, akkor ne hitesd el senkivel, legfőképp magaddal ne, hogy ezt a Sátán tette veled. Mert bár lehet, hogy a szakadékig ő mutatta az utat, és a végső buzdítást is ő adta meg, de odajutni és ugrani – Te akartál.
Domonyi Erik
