Gondolatok az Agymanók c. animációs film alapján (Inside out, 2015)

Vigyázat, spoiler-veszély!

agymanók 2

Az idei Oscar-gáláról két dolog jut eszünkbe: a Saul fia és DiCaprio. Ám, mint mindig a legjobb animációs film is kapott díjat, amely idén a Pixar-stúdió újabb gyöngyszeme: az Agymanók lett. A rendező, Pete Docter már megmutatta tehetségét a Szörny Rt. vagy a Toy Story-sorozat életre hívásával. Az Agymanók végre nem a jól sikerült mesék folytatásainak folytatása, hanem teljesen új világ: egy kiskamasz lány fejében lejátszódó érzelmi hullámvölgyek, lelki problémák okozta katasztrófák, a felnőtté válás útjának első lépéseinek bemutatása.

A történet két szálon fut: egyrészt betekintést nyerünk Riley életének nehézségeibe (költözés egy új államba, új iskola, új barátok); másrészt megismerjük a Riley fejében élő Agymanókat. Az agy vezérlő központjában él Derű, Bánat, Harag, Undor és Majré. Ha van egy kis pszichológiai ismeretünk, azonnal leesik, hogy a film Paul Ekman elméletét veszi alapul, aki szerint hat fő érzelem létezik: öröm, harag, szomorúság, undor, félelem, meglepődés. Talán a meglepődés azért maradt ki a rajzfilmből, mert a többi öt érzelem alapvetően többször meglepődik. Érdekessége még ebből a szempontból a történetnek, hogy az érzelmeknek is vannak érzelmei, például Derű eleinte kifejezetten nem kedveli Bánatot.

A szülők számára kifejezetten nehéz kezelni a kamaszkorral járó problémákat. Érdekes ez, hiszen mindannyian túléltük valahogy ezt a korszakot – néhány évvel később mégsem tudjuk kezelni a gyerekeink életében bekövetkező változást. Az Agymanók ehhez nyújt segítséget, ezért szülőként, vagy kiskamaszként mindenképp érdemes megnézni, de azért jó ha tisztában vagyunk vele, hogy talán a 10 év alatti gyerekek számára érthetetlenek lesznek az elvont fogalmak, a 15 éven felüli fiatalok esetében pedig unalmas lehet maga a történet.

Ami mindenképp meglepő, hogy ez a Pixar-film úgy hozza a happy endet, hogy az nem is igazán boldog vég. Mert eszünkbe jut, hogy a boldog gyermekkort valamikor valahogyan le kell zárni. Persze épül valami új, valami más, sokkal komplexebb érzelem-rendszer, ám mégis: el kell engedni a múltat, hogy épülhessen a jövő. És ez csöppet sem egyszerű.

Riley agyának központját Derű irányítja, aki igyekszik elérni, hogy a kislány mindig boldog legyen, és a többi érzelem is ezt a célt követi. Amikor bekövetkeznek a nehézségek Riley életében, Derű elveszti az irányítást és minden káoszba fullad. Egy baleset folytán ráadásul messzire kerül az irányító központtól, ahová a történet hátralevő részében igyekszik majd visszajutni. Két segítőtársa akad: Bing-Bong, a vattacukor-elefánt (aki Riley gyermekkori képzelt barátja), és Bánat. Az a Bánat, akit Derű mindig megpróbált a háttérbe szorítani, hiszen ők egymásnak tökéletes ellentétei. Viszont amíg gyermekkorban egyszerűbbnek tűnnek a dolgok, a kamaszkorral minden árnyaltabbá válik, és elérkezik a pillanat, amikor Derű már nem megy semmire Bánat nélkül.

Persze, ha épp bánatosak vagyunk, kicsit sem vigasztal a tény, hogy a szomorúságra szükség van ahhoz, hogy értékelni tudjuk a boldogságot. Talán segít, ha megértjük, hogy a bánattal vegyített derű, vagy az örömmel összekeveredett szomorúság természetes folyamat – ezt meg kell élnünk, a boldog-szomorú múltat is le kell zárnunk. Így léphetünk tovább egy kiegyensúlyozottabb felnőttlét felé.

(Szeretettel ajánlom ifjúsági vezetőknek filmklubok alkalmával a filmet – érdemes megbeszélni a kátés korosztálybeli fiatalokkal, kinek milyen Agymanók irányíthatják az agyát, és akár le is rajzolhatják a saját Agymanóikat.)

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .