Kedves Olvasó!
Csak azt szeretném elmondani, hogy Isten szeret téged.
Persze kicsit bugyutának hathat ez a dolog, de nem ismerlek, nem tudom, milyen az életed, fogalmam sincs, hogy mik a küzdelmeid, és nem is azért írok, hogy kioktassalak. Azért írom pont ezt neked, mert szeretném, ha éreznéd. Persze még mindig fogalmam sincs, hogy ki vagy, de most már úgy gondolok rád, mint akit Isten szeret. Ezért leülnék veled beszélgetni kicsit, talán kávéznánk vagy teáznánk. Biztos azt kérdezném: milyen érzés neked, hogy Isten szeret téged? Azt remélném, hogy elmondod: biztonságban érzed magad, ez a szeretet ad neked önbizalmat az élethez, ez a szeretet határozza meg a kapcsolataidat, hogy enélkül a szeretet nélkül te nem tudsz élni és nem is akarsz. Ebben a szeretetben növekszel, viszonyulsz másokhoz, hozod meg a döntéseid a mindennapokban. Azt érzed, hogy értékes vagy Istennek, és örülsz, hogy ez értelmet ad az életednek.
Igen, igen. Isten szeret téged. Annyira jó neked. Javasolnám, hogy játszunk nevetőset, és kacagjunk egymás mosolyába bámulva. Vagy táncoljunk, mert az olyan kifejező. Kicsit infantilisek lennénk, de így élnénk meg, hogy Isten szeretete felszabadít. Aztán talán csendben lennénk, imádkoznánk, vagy ilyesmi. Azt éreznénk, hogy ebben a szeretetben a legjobb megfürdeni, miért nem mindig ezt csináljuk? Vagy énekelnénk egy dalt, ami csak néhány szóból áll, még az is lehet, hogy tök hamisan hangzana – mi viszont egyre hangosabban énekelnénk, és közben tényleg éreznénk, hogy ugyanazt az Istent magasztaljuk. Jó lenne.
De azért félek, hogy nem így történne. Magam miatt is, meg miattad is. Egyébként sem csináltam még soha ilyet. Nincs rá időm és általában kedvem sincs hozzá, hogy Isten szeretetének örüljek. Néha amúgy sem jelent nekem semmit. És igen, kiábrándultam azokból a néhány szavas énekekből is. És már az is zavar, ha hamis. Lassan kezdem elveszteni a hitem abban is, hogy ugyanazt az Istent magasztalnánk. Meg az se tetszene, ha te másképp gondolkodnál Isten szeretetéről és nem úgy értenéd, ahogy én. Vagy ha azt látnám rajtad, hogy mennyire nem szempont ez a kapcsolataidban vagy a döntéseidben. Annak se örülnék, ha elmondanád, hogy nem érzed magad értékesnek. És persze rettegnék tőle, hogy kiderül, ez velem is pont ugyanígy van. Azt hiszem, hogy nem tudnálak megölelni vagy veled nevetni, mert talán én sem hinnék benne, hogy Isten szeret minket.
Te hinnél benne?
Mégis úgy érzem, hogy el kell mondanom: Isten szeret téged. Talán ott ülsz a monitor másik oldalán és csak ennyire van szükséged, ahogy nekem is. Arra, hogy újra higgyünk benne, hogy ez a valóság átjárhatja az életünket.
És tudod miért? Mert Isten szeret téged.
Horváth Dániel
