„… meglátogat minket a felkelő fény a magasságból” Lk 1,78b
Valaki egyszer az első század énekeskönyvének nevezte Lukács evangéliumát. Ugyanis itt énekelnek a legtöbbe: énekel Mária és Erzsébet, énekel Zakariás, Keresztelő János apja, énekelnek a betlehemi mezőn az angyalok, majd az idős Simeon is mond egy szép búcsúéneket. Olyanok ezek az énekek, mintha menny és föld felelgetne egymásnak. Isten meglátogatta népét, népe pedig énekkel felel a kegyelemre.
Zakariás éneke arról, hogy meglátogatta Isten és félelem nélkül szolgálhatott Neki. Bár felkent papja volt az Úrnak, a látogatás váratlanul érte őt. Nem számított rá, hogy neki még gyermeke születik, nem számított rá, hogy erre a gyermekre Isten rábízza, hogy a Messiás útkészítője legyen. Váratlanul jött az Úr.
Úgy gondolom, minden adventi várakozás és elvárás között hálát adhatunk azért, hogy a mi Istenünk váratlan Isten. Nem akkor jön el, amikor felnyitjuk a sorompót, nem marad szemérmesen távol tőlünk látva ünnepi csapzottságunkat és készületlenségünket. Ő jön mint a Váratlan, mint váratlanul kegyelmet hozó Isten.
Isten látogatása kontrasztokat, nagy ellentéteket jelent. Ő úgy jön Ézsaiás próféta szerint, hogy az egész földet sötétség borítja be, és a sötét még sötétebbnek tűnik a ragyogó világosság megérkezésével. Sötét a föld, mert a mi látásunkkal, a szemünkkel történt valami baj. H. G Wells-nek van egy megrázóan szép novellája a vakok völgyéről. Egy olyan zárt közösségről szól ez az elbeszélés, ahol valamilyen különös járvány következtében már nemzedékek sora született úgy, hogy semmit sem látnak. Egyszer azonban valaki betéved ide a látók közül. És ekkor támad igazán nagy konfliktus, mert ez az idegen különös dologgal bosszantja fel azokat, akik már beletörődtek abba, hogy a dolgokat csak másképpen lehet érzékelni. Ő a csodálatos tavaszi színekről kezd beszélni, a napfelkeltéről, a virágok színpompájáról, s ez az idegen teljesen összezavarja a közösség életét.
Valószínűleg maga az író is karácsonyi novellának szánta eredetileg az írást, mert valami hasonló dolog történt velünk, emberekkel is. A vakok völgyét, a sötétségben ülő népet, a halál árnyékában lakozókat meglátogatta a felkelő fény a magasságból.
Amikor a naptámadat meglátogat minket, akkor az felkavarja a vakok völgyének világát. Azt, hogy a sötétben minden bűn egyforma és semminek nincs következménye – vagy a másik oldalon azt, hogy úgysem változik itt semmi, meg kell szokni a sötétet, alkalmazkodni kell ahhoz, hogy így mennek a dolgok, hogy csak tapogatjuk a falakat – ahogy Ézsaiás mondja –, mert kiutat úgysem látunk.
Zakariás tipikus példája a vakok völgyének, mert Isten szolgájaként nem hisz a változásban, hogy Isten csodát tud tenni vele és gyermeket tud neki adni öregségére. Ezt a Zakariást úgy látogatta meg a felkelő fény a magasságból, hogy megnyílt a szeme Isten mindenható szeretetére.
Ez csupán a nyitánya a valódi, nagy látogatásnak, Jézus Krisztus megszületésének. Nem csupán emlékezzünk erre az ünnepre készülve, hanem kérjük és várjuk, hadd legyen részünk nekünk is ebben a csodában! Én magam úgy készülök erre az ünnepre, hogy várom, történjen meg velem is a csoda. Hasadjon meg a sötét ég felettem is, nyíljanak meg a szemeim és nyíljon meg a szám Jézus dicséretére. Jöjjön a váratlan Isten és tegyen rendet a rendetlen életemben. Jöjjön a Csodálatos Tanácsos és álljon mellém tanácstalanságomban. Várom a Békesség Fejedelmét, uralkodjon felettem Ő.
Drága TeSó, nem tudom te hogyan készülsz vagy hogyan nem készülsz az ünnepre. Nem tudom, mennyi a sötétség és mennyi a világosság az életedben. Azt viszont tudom, ki az, Aki téged is meg akar látogatni. Már elindult, és talán már ma odaér hozzád. Kopogtat az ajtódon. Te kinézel, és nem látsz mást, mint fényt. Nem olcsó fényfüzérek csillogását, hanem az isteni jelenlét ragyogó jelét, ami kétezer év óta formál Saulusokból Paulusokat, vakokból látókat, bénákból járókat. Fényt látsz és hangot hallasz: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár sötétségben… Azért jöttem, hogy életed legyen és bőségben élj… Ha megnyitod az ajtót, bemegyek és veled vacsorázok. Testvéred leszek és te az enyém.” (Jn 8,12; 10,10; Jel 3,20; Róm 8,16). Beengeded-e ezt a fényt?
Laskoti Zoltán
