„Várva vártam az Urat…” (Zsoltárok 40,1)

Tudjátok, van az a vicc, amiben a falut elárasztja az árvíz következtében a víz, és a jó, hívő ember fennakad a tetőn. A víz egyre inkább emelkedik. Kis idő múlva jön is a segítség a gumicsónakban, s odakiáltják neki: „Jöjjön, uram, szálljon be a csónakba, kimentjük innen!” De az ember csak ennyit felel: „Nem, nem, köszönöm! Ha Isten is úgy akarja, akkor majd megment engem!”

A víz egyre csak emelkedik és az emberünk a háztető legtetejére mászik. Jön a motoros kishajó és a legénység odakiáltja neki: „Jöjjön, uram! Megmentjük!” De ismét csak így válaszol: „Nem, köszi! Ha Isten is úgy akarja, akkor majd megment!”

A víz már-már a lábát áztatja. Egy mentőhelikopterből odakiáltják az embernek: „Uram, jöjjön! Fogja meg a kötél végét és felhúzzuk!” De a válasz ugyanaz volt: „Nem! Ha Isten akar, akkor majd megment!”

A víz eléri az embert és beleesve megfullad. A mennyországban találkozik Istennel és kérdőre vonja: „Uram, miért nem mentettél meg engem?” Isten dühösen megkérdezi: „Miről beszélsz te, fiam? Hiszen háromszor is küldtem segítséget!”

Azt hiszem, ez a vicc kellőképpen rávilágít az adventem hiányosságaira. Persze, itt nem csak arra a néhány hétre gondolok, amíg ájtatos áhítattal bámuljuk a lassan fogyó gyertyaviaszt a csinos kis koszorúnkon, s közben testünket-lelkünket készítjük a mézes-mázos napokra. A várakozásomra gondolok, s mindarra, ami ebbe belefér. Azokra a kimondott vagy ki nem mondott szavakra, imákra, gondolatokra, amelyekben már jó előre legyártott fokozatokban és ütemezett tervekben állok az Úristen elé, s kérem, hogy ebből vagy abból így vagy úgy szeretnék megszabadulni. Azokra a pillanatokra gondolok, amikor a jól megtervezett és kivitelezett kártyaváram összeomlik, s nem értem, hogy miért fújta el ezt az egészet a Nagy Játszótársam. Azokra a számomra fontos emberekre gondolok, akiket a millió számra kimondott imák ellenére is magához vett az Úr, miközben a másikat, aki csak tékozolja és gusztustalan módon falja az életét – engedte megmaradni. Azokra az imáimra gondolok, amikor azt hittem, hogy jót kérek jó cél érdekében, de mégis úgy éreztem, hogy félretolt az Atyám, s olcsó játékkal fizetett ki engem, mint a mondásban a hülyegyereket. Azokra a helyzetekre gondolok, amikor úgy akartam, hogy csendes hangként, Ady átölelő Isteneként jöjjön, de rémisztő ködben és nagy szélviharban érkezett hozzám.

animal-children-photography-elena-shumilova-6

Nem értelek, Uram! – megmondom őszintén. Nehéz sokszor értelmet, rációt, rendszert látni abban, ahogy szövöd a szálakat. Szeretnék néha a kormány után nyúlni, amikor úgy veszem észre, hogy rossz irányba haladunk. Néha gyerek módjára ragadnám meg karod, hogy húzzalak arra, amerre úgy érzem, mennünk kellene. És sokszor fordítanám a fejed abba a sarkába az életnek, ahol rég pókhálóztál már.

Igen, nevetséges ez így leírva. Megélve még inkább.

„Várva vártam az Urat…” – mondja a zsoltáríró. Azt hiszem, csak így van értelme a várakozásnak. Ha a tárgyakat a mondatban egyszerűen kicserélem az Úrra, s ha nem valamit várok – szabadulást, a tövis elvételét, gyógyulást, szerelmet, összetört életdarabok összeragasztását és mi egyebet –, hanem Őt, Aki jobban tudja, mint én. Aki jobban látja az egészet, mint én. Aki jobbat akar nekem, mint én saját magamnak. Aki úgy, jön, ahogy az a legjobb nekem.

Várlak, Uram!

Homoki Gyula 

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .