(avagy egy ige alakváltásai)

Szilveszterkor, mint már annyiszor, igei áldással indultunk neki az újesztendőnek. Ahogy hallgattam az elhangzó igéket felfedeztem, hogy bizonyos ritmust követnek. Aztán nálam megbomlott a mintázat, és elhangzott az a mondat, amit a leginkább nem akartam hallani: „Mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem” (Fil 4,12).

12270585_978650478866741_200348685_n

Teltek a hetek, hónapok. Hajlamos vagyok elfelejteni az igéket, most is ez történt. Elszállt az ige, amit szerettem volna hallani (azóta sem tudom, melyik volt az), és az is, ami végül elhangzott a fejem fölött. Egészen addig, mígnem jött egy pillanat, amikor magamba zuhantam. Miközben könyörögtem az Úrhoz, hogy ne tegye velem, én ezt nem bírom, egyszer csak bevillant a szilveszteri igém egyik morzsája: „van erőm”. Nemcsak volt, nemcsak lesz egyszer, hanem van ˗ még ha most nem is érzem. Vannak még bennem tartalékok, amiket az Úr elő tud hívni. Meg is tette. Talpra állított, sikerült túlélni a nehéz időszakot.

Nem sokra rá jött az újabb nehézség. És én küzdöttem veszettül, feléltem az összes tartalékom. Könyörögtem, sírtam… akkor eszembe jutott, mennyit kellett szenvednie Jézusnak egész életében, és mi miatt nyafogok én most. Rendesen elszégyelltem magam. És Krisztus által jutott is erő, maradt is. Ugyan nem nevetve és dalolva, de túléltem.

És amikor már sokadjára kerültem egérfogóba, a sok álmatlanul végigforgolódott éjszakáim egyikén kiborultam. Tudom, vannak olyan nők, akik abból érzik a törődést, ha jól megrakják őket. Én nem ilyen vagyok. Számomra a nem várt kegyelmi pillanatok inkább jelentik Isten szerető jelenlétét, mint amikor a nehézségekben kell meglátom Őt. Persze tudom: túl fogom élni ezt is, de egy pont után nem tesznek jót a testi-lelki egészségemnek ezek a megmérettetések. OK, felfogtam: nem vagyok szupererős; vannak felfedezetlen tartalékaim; Krisztus megerősít; minden rendben lesz; ezt is túl lehet élni ˗ de lépjünk már tovább! Vagy tényleg egész évben az lesz, hogy lépten-nyomon olyan helyzetben találom magam, ami kiszívja minden életerőmet, aztán csodás módon előkerül egy rejtett képességem, vagy Isten belém tuningol valami kegyelem-koktélt, és futunk tovább?

Hosszú beszélgetés után ismét az éves igém tett helyre, és a reggel újult erővel talált rám.

12299712_978650482200074_1671425334_o

Most ott tartok, hogy ismét kóstolgat a rossz. Elkezdtem túlélési stratégiákon agyalni, de valami nem hagy nyugodni. Nem lehet véletlen ez a megpróbáltatás-széria.És akkor meghallottam, mit mondok ilyenkor: Túl fogom élni ezt is valahogy…

Azt szokták mondani, hogy az életet nem túlélni, hanem megélni kell. Hogyne! A kellemes élményeket persze jól esik megragadni, átengedni magamon, ízlelgetni minden pillanatát. De a rosszakon minél hamarabb túl kell esni, mert csak öl, pusztít, nyomorba dönt. Mint a gyógytea: befogod az orrod, becsukod a szemed, gyorsan leküldöd, aztán keresel magadnak valami vigasztaló édességet. Nem kell szeretni.

Nem kell szeretni? Mi lenne, ha megfordítanám a dolgot, és belecsempésznék a gyümölcsteámba egy gyógyteát? Meglepő, de működik, sőt, kimondottan finomra sikerül a keverék. Ahogy a teámat és az újévi igém szavait kortyolgatom, kénytelen vagyok elismerni, hogy a nehézségek se csak öltek és romboltak. Ha sorra veszem, mivel lettem gazdagabb az elmúlt pár hónap alatt már majdnem azt mondom, hogy megérte. Voltak nagyon szép pillanatok, apró szeretet-ajándékok fentről-lentről egyaránt. Igaz féltem, aggódtam, gyötrődtem, agyaltam, próbálkoztam, buktam nagyokat. De tulajdonképpen minek is? Mennyivel vitt közelebb a megoldáshoz? Ha jobban meggondolom nem az én zsenialitásom repített tovább, hanem Isten bravúros szervezése. Ott van az életem Isten tenyerén. Mindig is ott volt. Eddig nem ejtett csorbát rajtam…

Upsz!

Lehet, hogy nem is (vagy nem csak) engem tesztel a nehézség? Elképzelhető, hogy így akar bemutatkozni Ő, a Kiismerhetetlen? Arra méltat, hogy ne csak szóban, hanem működés közben mutassa be az igazságait? Ez esetben lehet, hogy nem jó alanyt választott. Én csak át akarok rohanni a rosszon, minél hamarabb letudni. Mintha azt mondanám: Bocs, érdekel, hogy ki vagy, de nem lehetne erről egy kandalló mellett beszélgetni és nem ebben a földrengető helyzetben? Szeretnék megint biztonságban lenni.

Pedig tulajdonképpen mire ráébredek a bajra, már készen vannak a megoldások. Mikor tudatosul bennem a szükséghelyzet, megjelennek körülöttem azok, akik segítenek átjutni a túlpartra. Amikor véget ér az út, ajtó nyílik, vagy átugorhatóvá válik az akadály. Isten a magáét mindig beleteszi.

És mi lenne az én részem?  Átkonvertálni az agyban lévő tudást bizalommá és cselekvéssé. Elfogadni, hogy „tenger tombol, zúg, süvít a szél, Te emelsz fel a vihar fölé, uralkodsz hullámok habjain…”, és eljutni odáig, hogy „szívem nem fél, Benned remél.”

Tudom, még nincs vége. De az is biztos, hogy Krisztus ezúttal is megerősít, és nemsokára újra az Ő csodás hatalmáról tehetek majd bizonyságot. És ki tudja, talán a sokadik túlélés után végre megtanulom majd jól kezelni ezeket az embert-Istent próbáló helyzeteket. Nem gyötrődni, hanem elfogadni a kinyújtott kezeket, kihasználni a helyzet adta lehetőségeket. Belül is mosolyogni. Élvezni az Erőt, ami megragad, felrepít és elkap. És azt, hogy mindig elkap. Meglátni, ami lentről nem látszik. Belefeküdni a szélbe, súlytalanul, visítva-nevetve…

Hiszen mindenre van erőm a Krisztusban, aki megerősít engem”.

12294935_978650485533407_489228510_o

Olasz Tímea

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .