Egyszerűen beragadt a lemez. Már percek óta ugyanez a dallam, ugyanaz a szöveg, ugyanazok a szavak, néha angolul, néha magyarul. Nem tudnám megmondani, hanyadjára játszom le gondolatban újra és újra a vizet, a vízre lépést, a bizalmat, a vezetést, a Lélek, add!-ot. A Bodrog partján ülve ezen a szélfútta, kissé hideg őszi napon, nézem a folyót, ahogyan a hűvös leheletével megborzolja a felszínét a szél, akaratlanul is elmémbe téved a tengernek a képe. A tenger, mely talán a legjobban hiányzik a Szentföldről. Amely mindig ott volt, amikor csak magányra vágytam, távol emberektől, társaságtól, zajtól, problémáktól, egy szóval: a jelentől. Amely szavak nélkül gyógyította a testet és a lelket. Órákat tudtam bámulni a roppant nagyságú víztömeget, a távoli messzeségben vesztegelő hatalmas teherhajókat, amelyek apró játékcsónakoknak tűntek egy hatalmas kád vízben. Percek röpültek, míg én csak ültem a homokban az agyamat kikapcsolva, és átadtam magam a hullámok morajlásának, a sirályok vijjogásának, és a vízben játszadozó gyerekek lármájának, melyek együttesen egy szimfóniát alkottak.

olvasás folytatása