„Angyalt küldök előtted, és kiűzöm a kánaániakat, emóriakat, hettitákat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat. Bemégy a tejjel és mézzel folyó földre, de én nem megyek veled, mert kemény nyakú nép vagy, és elpusztítanálak az úton… Mózes azt mondta: Ha nem jön velünk a te orcád, akkor ne is vigyél tovább bennünket!” (2Mózes 33,2–3. 15.)
A történet nem túl szövevényes. A szentíró szerint Isten éppen legfinomabb ujjmozdulataival rajzolja meg a szövetség törvényének betűit a kőtáblákon, miközben a választott nép a hegy lábánál aranyborjú előtt borul le. Isten ezt látva haragra lobban, s elhatározza: itt elválnak útjaink. Az ígéret viszont marad: Kánaán földjére bejuttok, angyalt küldök előttetek, hogy bevigyen titeket oda. Csak egy aprócska szépséghibája van ennek az ígéretnek: Én nem megyek veletek.
És miért is baj ez? Izrael, hát nem erre vágytál? Nem ez a vágyálom volt szemeitek előtt, amikor futva rohantatok ki a szolgaság házából? Vajon nem ez az egy cél, a szabadulás, a tejjel és mézzel folyó föld látképe, a füge édes íze, a hegyi patakok hűsítő vize, az ígéret víziója vitte előrébb lábatokat akkor, amikor már ellankadtatok? Mózes, hát nem most kaptál újabb garanciát arra az Örökkévalótól, hogy nincs mitől félned, hogy a honfoglalás sikeres lesz; hát nem elég neked az erős angyali kéz, amely majd megy előtted, s kitakarít pogányt, fegyverest előled?
Nem, nem elég. Mert a célt ugyan elérhetjük, átmehetünk a Jordánon, legyőzhetünk királyokat, elfoglalhatunk földet, mely nem a mienk, várost, melyet nem mi építettünk, kikergethetünk népeket, akik erősebbek, fejlettebbek, mint mi – de Ő nem jön velünk.
Tégy fel egy kérdést magadnak ennek a történetnek a kapcsán: neked Ő kell, vagy az, amit adni tud? Neked tényleg Rá van szükséged, vagy pedig csak az áldása, az ereje, a szeretete, az ajándékai kellenek? Az angyalra van szükséged, hogy menjen előtted, tapossa az utat, egy könnyebb, egy kényelmesebb, egy anyagilag-gazdaságilag biztonságosabb élet felé, vagy pedig Ő maga? Az kell, hogy kiűzze előled az ellenségeket, meggyógyítsa a szeretted, szétrombolja a rákos sejteket, tegye józanná aput, hogy véget érjenek a viszályok, mutassa meg, hogy hol kell tanulj vagy dolgozz – vagy pedig az, hogy Ő jöjjön veled? Az ajándékra vagy az Ajándékozóra vágysz?
Isten néha fájdalmas pedagógiával dolgozik rajtunk: elveszi azt, amit/akit fontosabbnak tartottunk nála. Ilyen fájdalmas helyzetekben derül ki igazán, a vádaskodó, hisztérikus, eget ostromló, gyűlölködő gondolatainkból és szavainkból, hogy igazából nekünk fontosabb volt az elvett ajándék és áldás, mint az, Aki adta. És ezekben a pillanatokban kétfajta ember létezik: akit betölt a szomorúság, az értetlenkedés, a gyűlölet és eltaszítja magától Istent, s többé már nem vár semmit sem tőle – jót legalábbis nem. A másik pedig Jóbbal együtt porba hull, megrendül, de a kisírt szemek mellett elhangzik ajkáról még a legsötétebb kínban is: Ő adta, Ő vette el – áldott legyen az Ő neve!
Nem kell, Uram, az angyal, nem kell a Kánaán, nem kell, hogy szétválaszd a tengert, nem kell, hogy kiűzd a kánaániakat, emóriakat, hettitákat, perizzieket, hivvieket és jebúsziakat, nem kell, hogy bevigyél Kánaánba, ha te nem vagy velem. Nem kell az egészség, nem kell a megálmodott csendes, békés, nyugodt élet szép családdal, kertben szaladgáló gyermekekkel, szerelemtől izzó csókot orcámra nyomó gyönyörű feleséggel; nem kell a szép autó, a kitűzött céljaim elérése, a megtömött pénztárca, a mindig tele gyomor, öregkor, s végül fájdalom nélküli lélekkilehelés a hintaszékemben, a kandalló mellett. Nem kell, Uram, ha Te nem jössz velem.
De kell a tövis, kell a tüske, kell a kereszt, a nyugtalanság, a hitemért való üldöztetés, a nyomorúság, a betegség, sugárkezelés, máról holnapra való élet, biciklizés, gyász és magányosság – csak tudjam, hogy ott vagy mellettem mindebben.
Mert láttalak, megízleltem szerelmed, gyönyörködöm Tebenned, s most már értem: a név – Jézus – többet ér mindennél, amit valaha is kaphatok ebben az életben.
Homoki Gyula
