Csöndben sétálunk a galileai Netofa-völgy felett éberen őrködő hegy tetején. Nehéz igazából leírni mit is érez az ember, amikor körbenéz erről a magaslatról egy ilyen tiszta, csodálatosan ragyogó napon. Keleten, a távolban a nagy tenger (Földközi-tenger – a szerk.) vize veri vissza a nap millió sugarát, amelyek így csillogó üvegtengerré változtatják a gigantikus kékséget. (Nehéz lerázni magamról a gondolatot, hogy párezer kilométerrel odébb, éppen ezen az üvegtengeren, talán ezekben a percekben is százak hánykolódnak a hullámok között, akik mennek, menekülnek, de be nem fogadtatnak, kivettetnek, visszaküldetnek vagy meghalnak út közben. Nem, most nem erre akarok gondolni, nem erről akarok írni – így ez megmarad zárójeles gondolatnak.) Előttünk a Galileai-tenger bukkan elő a hegyek közül, mint valami félénk lány, aki szégyelli teljesen felfedni magát a bámészkodó utazók előtt. Alattunk pedig a völgyben tarka szántóföldek heverésznek, hol zöldben, hol pedig száraz, halovány sárgában.
Lassú léptekkel érkezünk el az aprócska kőkápolnához, amit a múlt században vájt bele a földbe egy holland és egy amerikai szerzetes. Ma nyolc nővér és egy szerzetes lelki házaként szolgál. És kínálja magát névtelen vendégeknek, barangoló utazóknak, fáradt lelkeknek, hogy betérve találkozzanak azzal, Aki kétezer évvel ezelőtt épp ezeket a dombokat járva kínálta saját magát élő vízként és megelégítő kenyérként.
Kacskaringós lépcsőfokok vezetnek le a föld belsejébe. Ahogy leérünk, csupasz falak fogadnak minket. Csak a feszület áll a teremben a függő, megtörött testtel, s két másik ikonosztáz, amelyek búsan, de mégis valamiféle derűt sugározva bámulnak a szembeülőkre. Vannak helyek, amelyek bármiféle figyelmeztetés nélkül is csendet parancsolnak maguknak. Ez is egy ilyen hely. Megszólal a harang. Lassú, csoszogó léptekkel tér be az első idős, meggörnyedt, ázsiai nővér. Ránk néz és mosolyog. Aztán pedig az oltár felé fordul, majd határozott mozdulattal veti magát le a földre, felállva pedig odamegy a képhez, s enyhe csókot nyom a Krisztus jobb vállára. „Nem a képet csókoljuk, nem a képet tiszteljük, hanem akit ábrázol” – mondta egyszer nekünk egy megtört testű görögkatolikus pap a betegágyán fekve. Így jöttek sorba a fehércsuklyás melkita nővérek, ugyanazon komoly és szent derűvel, mély alázattal meghajolva.
Aztán elkezdődött. Egyre csak folyt a néhol francia, néhol héber vagy arab nyelvű dallam, amely betöltötte nemcsak a helyiséget, de a szíveket, s hiszem, a mennyet is. Ráncos, munkától és szolgálattól meggörbült ujjaikkal ragaszkodva szorongatták hol a Bibliájukat, hol pedig a keresztet a füzér végén. Mint valami pislákoló mécsesek, úgy billegtek a dicsőítés közben. S arcukon nem szűnt meg a mosoly, amely valódi volt. Valódi. Nem az az álszent vallásos szájrándítás, amelyet oly sokszor láttam már megkeményedett arcbarázdák közé bekényszerítve. Nem is az a hamis lélektől átjárt, hangos dobszó közepette kiköpött őrjöngő nevetés, amely sokkal inkább szólt a hangulatnak, mint Krisztusnak magának. Olyanoknak láttam ezeket az asszonyokat talpig fehérben, mint az angyalokat a mennyben. Egy-egy ponton pedig felálltak helyükről, és egyesével rohantak, hogy megcsókolják a fán függő Vőlegényüket. Azt a megtört, véres, töviskoronás testet, amelyben semmi gyönyörködtető nincs, amelyen semmi szépet nem lelni… Ebben a pillanatban nekem is gyönyörűnek látszottál, Krisztus!
Ó, mennyire más lenne az életed, TeSóm, ha így látnád Őt! Ilyen szépnek. Ilyen gyönyörűnek. Ilyen mindennél drágább és becsesebb és felülmúlhatatlanabb drágaságnak. Nem kérdeznéd, hogy bűn-e ez vagy bűn-e az, mert minden kár és szemét lenne, amit Nélküle teszel. Nem kérdeznéd, hogy szabad-e ezt vagy szabad-e azt, mert mielőtt feltennéd a kérdést, már látnád a szabadságot, amit megvásárolt az Ő vérével. Nem futnál ezer meg ezer földi kacat után, mert éreznéd, látnád és ízlelnéd, hogy Ő minden, amit csak el tudsz képzelni. Másképpen fogadnád a betegséget, édesen szúrna a tövis, barátként várnád az utolsó percet, örömmel fogadnád az ostorcsapást, Vele megelégednél, mikor korog a gyomrod.
Ó, mennyivel más lenne minden…
„Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban.” (Zsolt 73.25)
Homoki Gyula
[Képek: forrás: http://english.bethleem.org/monasteres/lavra_netofa_soeurs.php]
