A Rax-Alpokban van egy sziklakő, ami talán egész életemben a gondolataimban úgy fog szerepelni, mint az „én sziklám”. Egy október végi napon ugyanis perceket töltöttem hozzálapulva teljes meggyőződéssel arról, hogy ha megmozdulok lezuhanok és meghalok. Természetesen a valóságban nem voltam veszélyben, de az agyam a körülöttem lévő köd és a hidegtől elgémberedett végtagjaim hatására kreált magának egy saját valóságot, melyben szinte éreztem a halál leheletét a bőrömön. Érdekes volt fél év elteltével újra látni azt a kőtömböt, nevetni azon a bizonyos hisztin, könnyedén megmászni az akadályt, és vigyorogva sztorizni. Aztán egy női hang egyszercsak mosolyogva megjegyezte, hogy ő nem attól fél, hogy meghal, hanem hogy eltöri a lábát. Hátranéztem, s bevallom, majdnem szemberöhögtem, de úgy őszintén. Attól fél, hogy eltörik a lába, s nem attól, hogy meghal?! Most komolyan?! Ugyanakkor belém hasított a kérdés: és te miért nem attól félsz, hogy összetöröd magad, hogy fájni fog a gyógyulási periódus alatt mindened? Miért félsz inkább attól, hogy fizikai értelemben megszűnsz létezni? Hiszen te hiszel, s mégis így félsz ettől?
Azt hiszem az egész keresztyénségben, az egész hitkérdésben számomra a halálról való gondolkodás a legkeményebb és legnehezebben emészthető falat. Hiszem, hogy van élet a halál után, hogy van örökkévalóság, de bevallom: ennek a hitnek az alkalmazása élesben nehezen megy. Ott állok Mártával a sírnál, a koporsónál felvértezve a megfelelő tudással, és szinte nekirohanok Jézusnak: elkéstél, Uram. Hát elkéstél, ennyi volt! Vagy hetekig minden zajra, kutyavakkantásra rohanok az ablakhoz remélve, hogy a kapu előtt meglátom a jól ismert, oly nagyon szeretett arcot, és mosolyogva mondja majd, hogy ez csak egy furcsa tévedés volt. Igen, tévedés, és Péterrel harsogom, hogy ez nem lehet, Uram, ne is mondd, hogy ez a valóság. Állok a sziklánál, és mozdulni sem merek, mert egyszercsak vége lehet mindennek. Pont. Megszűnök. Nem leszek többé, sem holnap, sem azután. Nem leszek fátyolos menyasszony, anya, dolgozó nő, tanár, nem ölelem meg többé a szeretteim, nem olvasom ki soha a polcomon lévő könyveket… egyszerűen most megszűnök. Ez megrémiszt, mert én még akarok élni! És persze ez valahol jó, természetes, hiszen buzog bennem az életösztön, s ez nem lehet baj. De ha igazán, a valóságban eljön az utolsó pillanat, akkor milyen lesz, én milyen leszek, akkor is megragadok egy sziklát, hátha az majd megment? Nem így szeretném, nem akarok rugdalózni, lázadozni, alkudozni, szeretnék majd alázatosan odaállni Isten elé, s egyszerűen csak annyit mondani: itt vagyok, Uram.
Bevallom, nem tudom megmondani, hogy kell ehhez megérni, hogy kell megbékülni a halál gondolatával, pedig tudom, hogy a recept valahol, valakinek egyszerű: végy egy mustármagnyi igazi hitet. Talán még nem vagyok annyira járatos a konyhában, hogy tudjam melyik dobozból vegyem épp elő, vagy hogyan is használjam fel. Persze megértem, kedves Olvasó, hogy most csóválod a fejed arra gondolva, hogy ha igazi hitem lenne, fel sem merülnének bennem ilyen gondolatok. Meglehet. De kérlek, mielőtt végleg lemondanál rólam, kérdezd meg azért magadtól is, hogy a te hited élesben is alkalmazható? Ott a sziklafalnál is? A te személyes mélységedben is? S ha netalán akadna egy aprócska rés a hited pajzsán, akkor kérlek, mondd el velem együtt:
„Hinni taníts, Uram, kérni taníts,
Gyermeki nagy hitet, kérni taníts!
…
Majd ha kegyelmesen nézed az életem,
Állhassak csendesen, – kérni taníts!”
Papp Adrien
