Zarándok

Jeruzsálem óvárosa sosem üres. A nap első sugarait megelőzve piaci árusok pakolgatják portékáikat a szűk, kanyargó középkori kis utcákban. Beindul az élet. Megszólalnak a minaretek fenséges, imádságra és imádásra hívó hangjai, az égbe nyúló templomtornyok mély harangszói, ezer és ezer ember nyüzsgése mindenhol. Valóban mindenhol: utcákon, tereken, apró, eldugott boltokban, templomok sötét egérlyukaiban. Az az érzésem támad, mintha itt egy négyzetcentiméter sem létezne anélkül, hogy ne járnának rajta lábak. Ez itt Jeruzsálem.

A Via Dolorosa, a Szenvedés útja egyszerre hoz meglepetést és csalódást. A fenti kép: a zsúfoltság itt még erősebben van jelen. Pedig február van, nem is igazán turistaszezon, mégis. A Szent várost, s benne az utat, amelyet a középkorban gyökerező hagyomány szerint Krisztus urunk követett a korbácsolástól a sírig, milliók látogatják évről évre. Minden stációnál embertömeg áll. Zarándokok. Imádkoznak. Közösen énekelnek. Olvassák az evangéliumot, pontosan azt a részt, ami az adott megállóhoz kötődik. Visszanéznek. Megemlékeznek Arról, aki ezt az utat értük tette meg. Megfürdenek a hely szentségében. Szembesülnek önmagukkal. Péntekente még keresztet is hordoznak itt a hívek. Rengeteg oroszajkú, kelet-európai ortodoxszal fut össze a járókelő.

Egy teljes iparág épült rá a zarándoklatra már az első századoktól kezdve. Szálláshelyek kínálják olcsó ágyaikat a be(meg)térőknek. S a keresztyén negyed tömve van mindenféle ereklyékkel: gyertyák, rózsafüzér, keresztek, megszentelt föld, olaj, virág, kacsintó háromdimenziós Jézus-kép, Máriás óra, töviskoszorú… S ezek is természetesen minden színben, méretben és formában. Szeretnék egyet-egyet venni az ilyen groteszk kincsekből, s dizájncentert nyitni belőle. De nyelek egyet, s azt mondom: nem az én ízlésem. Talán velem van baj.

A Via Dolorosa utolsó állomásai a Szent Sír Bazilikában érnek véget, a Golgota-hegynél, amire az egész templom ráépült. Egy pont van, ahol meglehet érinteni a sziklát, ahol a kereszt állt. A kapargáló, a szenvedés kövéből egy kicsit hazavinni vágyó zarándokok miatt ma már üvegfallal védik a követ. Nehogy elfogyjon végül a szikla, s ezzel együtt az emlék is. Kicsit lejjebb pedig egy nagy kő terül el, amelyhez szinte lehetetlenség odajutni. „Itt mosták a testét” – mondják. Asszonyok csókolgatják, könnyeiket törölgetik rajta, kendőkkel dörzsölik a követ, mely – remélik – enged a szentségéből, hogy a ruhadarabot hazavéve betegek keljenek fel ágyaikból. A Via utolsó állomása pedig az üres sír, amelybe, hogy bemenjek hosszú, legalább órás sort kell kiálljak.

Kálvinista szigorral jártam végig a Via Dolorosat. Józanul, hidegen álltam meg a Golgotán, az üres sírnál, a helynél, ahol feltételezhetően nem bírta tovább, s kiesett kezéből a kereszt. Mi nem ezekben a helyekben bízunk, nekem ez csak kő, utcasarok és barlang – mondtam magamban. Néztem, de a kilátástól elfelejtettem látni. Rosszalló tekintettel méregettem a káténk szerint „bálványimádókat”, akik megállnak, akiknek fontos megtapintani a sziklát, akik könnyezve sírnak a kereszt helyén. Aztán olyan pofont kaptam valahonnan, hogy majd’ beleszédültem. Jobban elgondolkoztam. Ezek az emberek pénzt áldoznak erre az útra. Talán Szibéria legeldugottabb falujából érkeznek ide. Talán évekig kuporgatják a pénzüket, mert szeretnék látni A helyet, valamilyen Isten-élményt gyűjteni, valamiféle találkozást átélni Azzal, akinek keresztjét ők is cipelik. Ezek az emberek nem turisták. Nem látni jönnek, kattintatni kettőt, aztán hazamenni. Nem. Ezek zarándokok. Időt, pénzt, energiát nem sajnálva, könnyeiket hagyják ott a Golgotánál, s talán azzal együtt bűneiket is. Tisztábban mennek haza, mint ahogy jöttek. Több reménnyel, nagyobb hittel, csodálattal, áldozattal a hátuk mögött.

Elszégyellem magam. Visszamegyek az út elejére. Levetem magamról puritán, kognitív reformátusságom, s újrajárom a stációkat. Most én is zarándok leszek.

Homoki Gyula