baját

Társasozunk. Ő sorra veszi le a bábuimat, s nagyokat kacag közben. Aztán egyszer én kerülök helyzetbe. Hosszú tépelődés után leveszem a bábuját. Már elmúlt ötéves, hadd tanuljon veszíteni, taktikázni. Nem tanul. Dühösen felpattan, rám borítja a táblát, majd, mielőtt otthagyna, az arcomba kiabálja: „Jossz vagy, buta vagy, tolvaj! Nem vagy a bajátom!”

Na, szép! Jót akartam, tolvaj lettem.

Nem az első eset. Nem is az utolsó. Pedig nem minden társam ötéves.

– Elkezdünk beszélgetni egy témáról. Ő elmondja, mit gondol. Én elmondom, hogy látom. Ő elkezd engem meggyőzni. Én elfogadom az érveit, de más szemszögből is próbálok rálátni a dologra. Ő azonban személyes sértésnek veszi, hogy nem osztom a nézetét.

– Folyamatosan panaszkodnak rá. Próbálom védeni, pedig én is kapok tőle eleget. Tudom, mindkettőnknek fájni fog, de szólni kell. Szeretettel fogalmazok, nem tökéletesen, de nem tudom jobban. Talán nem is lehet. Hosszú hallgatás után kapok választ. Olyat, ami egy időre elveszi a kedvem a hasonló akcióktól.

– Napok óta kesereg. Próbálok segíteni neki, semmi nem használ. Végül azt tanácsolom, lépjen ki magából, próbálja meg másképp nézni a dolgokat. Ettől elszakad a cérna: szóval azt gondolom, hogy ő egy önző kis hisztérika, aki nem képes felfogni a körülötte zajló eseményeket? Mit tudhatok én az ő életéről?

– Késő van, fárasztó volt a napunk, de végre jut idő egymásra is. Gyorsan követik egymást az üzenetek. Nem érkezek átgondolni minden szót, írom, ami eszembe jut. Másnap hajnalban kapok egy dörgedelmes fejmosást, kiemelve mondatokat, amiket írtam. Visszaolvasom a beszélgetést, tényleg írtam ilyet. Csakhogy egyáltalán nem azt értettem alatta, amit ő.

– Baráti beszélgetés, poénos beszólások követik egymást. Én is beszállok, hogy fokozzam a hangulatot. Aztán jön az üzenet: ne célozgassak, ha bajom van, mondjam meg egyenesen. Nincs bajom, de úgy sejtem, hogy rövidesen lesz, mert már érik egy „Nem vagy a bajátom!”

Tudom, nem vagyok a szavak mestere. Sokszor bután fogalmazok. Gyorsabban jár a szám, mint az agyam, elismerem. És igen, amikor éhes vagyok, fáradt vagy beteg, akkor a legtöbb, amit a világért tehetek az, hogy mindenfajta kommunikációt megszakítok az emberiséggel. Ugyanis ilyenkor kártékonyabb vagyok, mint a Katrina. De amikor rosszat szólok, engem jobban bánt, mint bárkit.

Valamikor viszont csak pislogok, és nem értek semmit. Hogy váltam már megint jóakaróból tolvajjá?

Tényleg nem érdekes, hogy egy másik oldalról hogy néznek ki a dolgok? Nem a véleményem, csak a megerősítésem kell? Miért számít terrorcselekménynek, ha szembesítem a másikat a tetteivel, ha elmondom, kívülről mit látok? Miért jelenti ez automatikusan azt, hogy őt lepontozom, magamat meg fel? Fogjam be a számat, amikor látom a társam bukdácsolásait? Akkor is, ha éppen ő kérte, hogy majd szóljak? A naiv próbálkozásaim úgy tűnnek, mintha okoskodni akarnék? Amikor könnyíteni szeretnék az életén, azzal beleszólok a dolgaiba?

Miért is nem tudom befogni a számat?!

Hiányzik nekem, hogy rossz embernek gondoljanak? Rosszabbnak, mint amilyen alapból vagyok?

Ne szólj szám, nem fáj fejem. Nagy igazság.

Kimegyek a kiskertbe. Egy dzsumbuj fogad. Mély sóhajtással elindulok a kerti szerszámokért. Ásás, takarítás, tereprendezés. Én a rózsákat metszem, ők meg engem. Tudom, nem tehetnek róla, ilyen a természetük. Én sem tehetek róla, mert az enyém meg ilyen. Rendbe rakom a kertet, aztán megyek, és lekezelem a sebeimet. Nem töltöm álmatlanul az éjszakáimat miattuk, nem mondom, hogy soha többet. Néhány hét múlva ezekből úgyis csak hegek lesznek. A kert viszont örömöt fog okozni mindenkinek, aki elmegy mellette.

A sebeimet kezelgetve örülök, hogy a rózsák nem beszélnek. Most ők is a fejemhez vágnák: „Nem vagy a bajátom!” Hibáztam? Nyilván. Nem vagyok szakértő, csak egy lelkes amatőr, aki szereti a szépet. Biztosan lemetszettem olyat is, amit nem kellett volna. A végeredményt tekintve azért több volt az áldás, mint a bántás.

És ahogy Isten elé hozom a kapcsolataimat, kicsit megnyugszom.

Bele kellene törődnöm, hogy míg élek, az én „rózsaszín” lelkem mindig tele lesz hegekkel.

Nem gondolom, hogy minden szavamat magyaráznom kellene. A barátok félszavakból is értik egymást. Nem fogom mindig bizonygatni, hogy semmi rosszindulat nincs bennem. Aki ismer, annak ezt már régen tudnia kellene. Nem tudok mindig topon lenni, és minden mondatot húszszor átrágni.

Nem tudom befogni a számat, amikor egy százaléknyi esélyt is látok arra, hogy segíthetek. És nem bírom ki, hogy ne szóljak, amikor csontjaimba rekesztett tűzzé válik a féltés.

Megértem, hogy ilyenkor nem kellek. Természetes, hogy akkor vagyok jó társaság, amikor bátorítok, dicsérek, elismerő szavakat mondok. De amíg velem üvöltözik a másik, addig se rohan a veszte felé. És ez nekem fontosabb, mint hogy jó embernek gondoljam magamat, vagy hogy más gondoljon annak.

Miért nem tudom befogni a számat?!
Mert egy igazi barát már csak ilyen.

Olasz Tímea

1 Hozzászólás

Szólj hozzá a bejegyzéshez!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .