(Gondolatok egy 2010-ben készült angol-amerikai-kenyai filmdráma, a „The First Grader” c. igaz történeten alapuló film alapján. Vigyázat, spoilerveszély!)
Így vizsgaidőszak közepén biztosan eszedbe jutott már, hogy: kell ez nekem??? Állandóan csak tanulni, még az ünnepek alatt is, utazgatni a vizsgák miatt, távol lenni a családtól, csak hogy diplomád legyen… A vizsgadrukkról, és természetesen az elbukott tárgyakról nem is beszélve! Olyan nyűg ez az ember háta közepén, amit már hat éves korunktól hordozunk. Vannak, akik húsz éven keresztül nem is tesznek egyebet, csak iskolába járnak. Néha nem is látjuk a végét – lehetséges, hogy nincs is vége sosem.
Talán észre sem vesszük, mekkora kiváltság az, hogy hordozhatjuk ezt a nyűgöt. Mert itt van például Kimani Ng’ang’a Maruge (az egyszerűség kedvéért hívjuk Marugénak). Maruge kenyai, és még az 1930-as években született. Földművelő volt. Részt vett az 1953-as lázadásokban a brit gyarmatosítók ellen. Volt felesége, kislánya – akiket a szeme láttára öltek meg. Több mint egy évtizeden keresztül tengődött fogolytáborokban, ahol sokat kínozták, aztán felszabadították, és Maruge újra földműveléssel foglalkozhatott. Az elveit sosem adta fel – sosem árulta el az esküt, amit tett a törzs földjeinek védelmében.
Így élte le szinte az egész életét. Már 84 éves. Most, hogy bárki járhat iskolába, be akar iratkozni az elemibe. Ahogy Az iskolakezdő c. film sok-sok mellékszereplője, mi is kérdezhetnénk, hogy: Maruge, mégis mit akarsz te egy iskolában 84 évesen??? A válasz egyszerű: meg akar tanulni olvasni. Írni. Számolni. Nincs más hátra, nem akar diplomát, nem akar hatalomra törni. Nevelgetni akarja a kecskéit otthon, kapálni a kis földjét, de emellett olvasni is szeretne. Ez a céltudatosság ad neki erőt a folytatáshoz.
A film nézése közben elgondolkodtam azon, hogy a mai gyerekek többsége fel sem fogja, hogy az, amit ingyen és minden nap megtehet (iskolába járhat), az száz évvel ezelőtt még komoly kiváltság volt, és van olyan ország, ahol ma is az. Elszomorodik a szívem, amikor azt látom, hogy itt, Kárpátalján, a 21. században is van olyan magyar gyerek, aki 14 évesen nem tud helyesen írni magyarul (se), nem tud folyamatosan és szépen olvasni, és azt sem tudja, mi fán terem egy keresztrejtvény megfejtése. Teljesen elég, ha beülünk a számítógéphez, nyomogatjuk a billentyűzetet, látunk valami szöveget, és ha pirossal alá van húzva, akkor biztos kihagytunk egy betűt, de kit érdekel? A chat-partner úgyis meg fogja érteni. Ha meg nem, felhívom mobilon és elmondom élőszóban. Elsősorban azokról a gyerekekről beszélek, akiknek minden megadatott, hogy tanulhassanak – csak egyszerűen nem akarnak tanulni.
Marugéról viszont sokan példát vehetnénk. Megvalósítani a nagy tervet, hűségesen ragaszkodni az elveinkhez, céltudatosan vállalni az ezzel járó veszélyeket. Mert higgyétek el, nem mindenki örül annak, ha valaki komolyan tanulni akar. Talán nem dobálnak meg kővel, és nem támadnak neked, de érzed, hogy minél jobban haladsz, mások annál inkább húznának vissza. Talán irigységből, vagy, mert féltenek, hogy ki fogsz lógni a társadalmilag normálisból.
Nem átlagos az, aki ma minden nap könyveket olvas, rejtvényeket fejt, dokumentumfilmeket néz, kutatásban vesz részt, érdeklődik, kérdéseket tesz fel, könyvtárban gubbaszt, sakkozik – hobbiból. Ezek olyan kocka-dolgok. Maruge is ilyen kocka volt a saját környezetének szemében, mert semmiképp sem akart megfelelni olyan értelmetlen társadalmi elvárásoknak, amelyek nem logikusak és nem visznek előbbre.
TeSó, azt mondom: ha ma, vagy holnap vizsgázol, adj hálát, hogy egyáltalán ott lehetsz! Adj hálát, hogy ki tudod olvasni a vizsgakérdést, és értelmesen tudsz majd felelni rá – hogy mindezért nem korbácsoltak, nem vertek meg, nem szúrtak a füledbe ceruzát, nem néznek le, és nem aláznak meg minden nap. Adj hálát azért is, ha megbuktál! Mert egy vesztett csata lehetőséget ad arra, hogy újrakezd, hogy többet tanulj, többet érts meg és emlékezz a hibáidra. Tedd meg, ami tőled telik, és ne add fel!
Menyus
