Falak

Bármerre is járok a világban, mindig falakba ütközök. Belfastban járva elcsodálkoztam a több méter magas falakon, amelyek a város protestáns és katolikus részeit hívatottak elkülöníteni. Milyen abszurd: fal – keresztyén és keresztyén között. Hebronban elválasztva imádkoznak Ábrahám sírjánál a muszlimok és zsidók. Betlehemtől alig két kilométerre pedig több mint tízméteres fal emelkedik a zsidó és palesztin területek között. Félelmetes volt látni, felnézni rá, végigsétálni mellette. Látni a rajzokat rajta, a művészien kidolgozott graffitiket, melyek mind-mind a békét, a határtalanságot, az egységet kívánják – mindhiába. A béke messze elkerüli Izraelt mostanság. A fal nem tiszteli a bibliai helyeket: ugyanúgy emelkedik Betlehemben, mint Berlinben. Ugyanúgy elválaszt egymástól keresztyént, zsidót, muszlimot és ateistát.

Ahogyan végigsétálunk a kígyózó választóvonal mentén, az az érzésem támad, hogy mi valamiért szeretünk falakat építeni. Szeretjük elválasztani magunkat a másiktól. Körbebástyázni a személyes terünket, a tulajdonunkat, de legfőképpen saját magunkat. Azt gondoljuk, hogy ha megvannak ezek a falak, akkor senki sem tud közel kerülni. Elég közel ahhoz, hogy megbántson, sérelmet okozzon. Vagy éppen azért emeljük őket, hogy eltitkoljunk valamit, nehogy valaki elég közel jöjjön ahhoz, hogy megtudja ki is vagyok valójában. S általában a mi falaink is ugyanilyen szépek és színesek: kedvesség, mosoly, vallásosság, jófejség, vagányság, partiarcság stb. Hiába szépek, hiába mutatnak jól, attól még megmaradnak annak, ami: falnak.

A Szentírás szerint egy sokkal nagyobb fallal is szembe kell néznünk napról napra, amely olyan magasra nyúlik, hogy árnyéka rávetül egész életünkre. Nem látjuk tőle a napot, s lábainál kucorogva éljük le életünk nagy részét. Ez a fal hideg, keserű és sötét. Elválaszt az élettől. Ez a fal köztem és Közte emeltetett. A rémisztő igazság pedig az, hogy szeretem ezt a falat. Ezt a szörnyet. Magam építgetem napról napra. Magam etetem. Néha még simogatni is szeretem. Mindezt csak azért, mert még sosem láttam a fal túloldalát; mert nem tudom, mitől és Kitől fosztom meg magamat azzal, hogy eltűröm, gyarapítom, festegetem.

A betlehemi falnál sétálva akaratlanul is belém hasít a felismerés, hogy több mint kétezer évvel ezelőtt Valaki, nem messze ezektől a mai erődítményektől eljött a világba, hogy falakat romboljon le. Aki a legtermészetesebb módon lépett át az emberek körbesáncozott biztonsági komfortzónáján. Aki sokszor hatalmas falakat rombolt le egy puszta kérdéssel vagy kijelentéssel. Aki nem engedett a korabeli zsidó felfogásának, s átlépte a vallási, nemzeti határokat. Aki egy szempillantással képes volt könnyekre fakasztani erős sáncokkal körbevett férfilelkeket. Átlépett minden etikettet, mindenféle udvariasságot, társadalmi elvárást, vallási előírást. Egyszerűen csak rombolt: mindazt, ami fölösleges volt; mindazt, ami elválasztott embert embertől.

S utolsó leheletével pedig a lehető legnagyobbat rombolta le: a bűn falát, mely köztem és Közte tornyosult. Mindezt szeretetből. Mindezt önfeláldozásból. Az, Aki nem ismert határokat, maga határozott így. Mennyivel másabb így élni a mindennapokat –nincs már válaszfal Isten és ember között. Nem kell kucorognom az árnyékban, hanem kiléphetek, felszabadultan örülhetek a határtalan szabadságnak. S mehetek, rombolhatok én is. Segíthetek másoknak is rombolni. Falak helyett hidakat építeni ember és ember között, keresztyén és keresztyén között, ember és Isten között.

Homoki Gyula