„… a megpróbáltatás szüli az állhatatosságot …” Róm 5,3b
Merjünk kicsik lenni! –mondják az okosak. Legyen kicsi a fene … – mondják azok, akiket állandóan csúfolnak, megvetnek, félretesznek a társaságban. Akik túlsúlyosak, hamisan énekelnek, vastag a szemüvegük, akik szenvednek mások nagyságának árnyékában. A szenvedés, a kicsiség érzése a megpróbáltatásokban számunkra azonban nemcsak egy szükséges terméketlen rossz, hanem egy lehetőség is, mert valami jó születhet belőle. A szenvedésből türelem fakad, a megpróbáltatásból állhatatosság.
Állhatatosság, azaz türelem, alulmaradás, a teher le nem dobása, hanem hordozása. Mi keveset tudunk a hordozás sajátos áldásairól, de nem is akarunk többet. Mert nem trendi. Nem erős és nem vonzó. Sőt, nem is aratunk vele elsöprő győzelmet. Nem jó reklám az a keresztyén, aki mindent eltűr, mindent elfedez. A sikeres, menő, életerős, öntudatos fajta. Na az az igazi. Pedig hordozni kellene, nem ledobni, nem összetörni a súly alatt. Hordozni, ahogy Krisztus hordozta a keresztet. Alulmaradni egészen ott lenn – ott rátalálni Krisztusra. A keresztyén életnek ez a megtapasztalás az alapja, nem ideológiák, tantételek elfogadása és igaznak tartása. A személyes találkozás Isten békéjével, Jézussal, a türelmes szenvedővel.
Isten békéje az türelmeseknél van. A kicsiknél, egyáltalán nem feltűnőknél. A megtapasztalás csak a türelmesek osztályrésze, akik kitartanak. A türelmetlenek nem tapasztalnak meg semmit … A megtapasztalás reményt ad. Hiszen minden átvészelt támadás már a végső győzelem előjátéka, minden legyőzött hullám közelebb visz minket az ígéret földjéhez, az újjá tett teremtéshez.
Irányítsa most gondolatainkat Dietrich Bonhoeffer imádsága:
„Uram, hitünk és reményünk gyenge. Nem merjük egész életünket feltenni a Te ígéreteidre. Kételkedünk hatalmadban.
Uram, bocsáss meg a kételkedőnek és a reménytelennek, és add újra nekünk ígéretedet.
Urunk Istenünk! Engeded, hogy a vizek magasra emelkedjenek körülöttünk. Tekints le világodra.
Szörnyű kín az éhség és a szomjúság, a hazátlanság, a munkanélküliség, a könnyek és a kétségbeesés. Istenünk!
Ezek irgalmasságod gyermekei? Ez az a világ, amit teremtettél?
Mi rettenetesen távol kell, hogy legyünk Tőled, hogy teremtményeidnek így kell szenvedni. Hamarosan elérjük teljesítőképességünk határát.
Nem hiszünk már semmiben, és nem reménykedünk semmiben. Gyere el Te, Istenünk, és szakíts mindazzal a nyomorúsággal, ezzel a sok bajjal, amennyiben ez kegyes akaratod szerint való. Ne engedd, hogy még mélyebben belesüllyedjünk a vízbe, és ne rejtsd el előlünk ígéretedet, hogy Te új eget és új földet fogsz teremteni.
Köszönjük, hogy a szegényeket, a nyomorultakat, a gondban lévőket, a szenvedést hordozókat meghívtad országodba. Uram, adj nekünk ismét boldogságot.”
Laskoti Zoltán
