„Haláltánc ballada”

„Balgán játszottunk mindahányan, s az évek szálltak, mint a percek, véred kiontott harmatával irgalmazz nékünk, Jézus Herceg…”

Azok közé az emberek közé tartozom, akik ha kicsit rosszabbul vannak, zenét hallgatnak. Meg akkor is, mikor jobban vannak. Meg amúgy is  szeretnek mindig csak úgy szimplán aláfestő zenét dúdolni az utcán. Szóval, ez a dal most nem a legjobb pillanatomban jött elő, de épp ezért kapott el a legjobbkor.

Meghallgattam egyszer, és csak a refrén egyetlen mondata ragadt meg. Aztán meghallgattam még egyszer, és elkaptam egy-két zseniális mondatot. Aztán meghallgatom újra és újra, mert rájövök, hogy elképesztő szövege van és egyszer csak impulzus-bummot kapok.

(Hasznos információ námbör 1: A haláltánc egyébként valamikor a középkor felé azt az utolsó táncot jelentette, amire a Halál kéri fel az embert. Szimbolikus jelentése azoknak az utolsó perceknek, amikor valaki átgondolja életét. „Leltárt” készít, hogy önmagával tisztában kelhessen át a túlvilágra (amúgy ez valami gyönyörűséges, szerintem)).

Szóval, én lógok fejjel lefelé az ágyon, hallgatom a zenét és „leltárt” készítek, gondolkodok a semmin, meg azon, hogy nagyon „balgán játszok”. Hogy telezsúfolom a napjaimat (vagy maguktól telezsúfolódnak) és közben fojtogat a semmi, az üresség érzése. Pedig „a nihil nem idilli állapot”, mégis mindenből olyan sok van, de leginkább a semmiből. Értelmetlenül hangzik ez a mondat, de van az az érzés, amikor megteszünk mindent, amit kell, ezért minden rengetegnek tűnik, és közben teljesen érthetetlenül keresztülszalad rajtunk az élet. Mi meg pislogunk, mint pocok a lisztben, és sodródunk vagy kapálózunk, és egyre mélyebbre süppedünk. Múlik az időnk, és nem telik.

Mélázok azon, hogy vajon mit csinálok rosszul, amikor körbenézek magamon, és igazából azt látom, hogy egyre több emberen uralkodott el a semmi. Az emberek közömbösek, teszik a megszokott hétköznapi dolgaikat, és szinte lehetetlen őket kimozdítani a komfortzónájukból. Én meg azon töprengek, hogy vajon miért lett ez népbetegség a keresztyének között is. Ez az alulmotivált, unott nem-akaromság. De az okokon túl még inkább foglalkoztat, hogy hogyan tud ebből valaki kikecmeregni.

Ilyenkor azt szokták mondani, hogy keményen dolgozni kell; kapálózni, mint a kisegér a tejben (teljesen véletlenül használok ennyi rágcsálós metaforát), és hátha előbb-utóbb vaj lesz, és akkor diadalittasan kisétálunk.

De az az igazság, hogy ilyenkor nem akaródzik tenni semmit. Ilyenkor az ember nem erőlködik azon, hogy bármit is átszervezzen, hogy elolvasson öt keresztyén, segítő-könyvet’, vagy beiktasson a napirendjébe még heti két igei alkalmat. Az én eretnek véleményem az, hogy nem is feltétlenül szükséges rögtön megfeszülten erőlködni. A haláltáncban is az a szép, hogy olyankor nincs feszültség, nincs aggodalom, nincs stressz a holnap miatt, ami megfojthatná a nap szépségét, ott már csak te vagy, a tánc és az Úr. Valahogy úgy kellene ilyenkor hátradőlni a jelenlétében a balga játékainkra gondolva, hogy egyszerűen csak lazán és önfeledten szeretjük Őt.

Ne értsetek félre, nem azt akarom mondani, hogy ha keresztyén vagy, akkor nyugodtan lógasd a lábad a Vérkébe, mert nincs dolgod és felelősséged. Csupán azt, hogy néha próbálj megállni a sodrásban, venni egy mély levegőt (vagy kettőt is), és aztán menj tovább. Nem lehet összeszorított fogakkal élni… Mert árt a fogaknak.

Inkább táncolj egyet Istennel egy lájtos kis jazz zenére, ami néha-néha megmosolyogtat, és közben ne állj vigyázz-ban, ne sortüzeld neki a kérdéseidet, panaszaidat, csak hagyd, hogy Ő vezesse a lépést! Pihenj…

Én meg hallgatom tovább a zenét. És visszautalva az előző bejegyzésemre, hirtelen elképesztően örülök annak, hogy épp keresztyén vagyok. Mert Hobo most egy kicsit nekem/velem énekel (és az azért nem semmi), és mert akármennyire élek kényúrként, vagy vagyok kontár, hiába játszok balgán és fetrengek buján, hiába vagyok kufár, vagy tunya, és főképp álszent – nem muszáj belesüppednem az üresbe, mert ha kérem, irgalmaz nekem Jézus, a herceg. És akkor nagyon szeretve érzem magam. Hirtelen az lesz életem legmegnyugtatóbb és legbiztonságosabb érzése, hogy keresztyén vagyok. A harcokkal, a keresztekkel, meg különcséggel együtt is, a legnagyobb okom arra, hogy még a mélypontokon is mosolyogjak. Mert van, aki megtölti az éveimet, hogy ne csak múljanak, mint a percek. Pihentető gondolat…

Köszönöm, Villon, Faludy, köszönöm, Hobo, de főként köszönöm, Istenem!

Sárközi Andrea