(Gravity)
színes, feliratos, amerikai-angol sci-fi, 90 perc, 2013
Szereplők: George Clooney, Sandra Bullock, Basher Savage
(Ha nem szereted a spoilereket, akkor kérlek, előbb nézd meg a filmet – és később térj vissza a bejegyzéshez!)
A film 1 db Golden Globe-díjat, 6 db BAFTA-díjat, és 7 db Oscar-t nyert, köztük a legjobb vizuális effektusok, és a legjobb filmzene díját. Utánanéztem a filmmel kapcsolatos kommentekben, elégé megosztott a társaság. Kis kutatásom eredménye, hogy kétféle irányzat van: vagy unalmasnak tartják, vagy odavannak érte. Ez már önmagában is elég, hogy meg akarjam nézni. Tudtam a filmről annyit, hogy az űrben játszódik, hogy ide-oda sodródnak tehetetlenül, és sokat beszélnek – valójában azt vártam, hogy unalmas lesz. Megnéztem. Megnéztem még egyszer.
Nekem úgy tűnik, hogy a castingon spórolt időt, energiát, pénzt talán a háttérzenébe és a grafikába fektették: ugyanis tényleg csak három szereplője van a filmnek, ebből az egyik az első 10 percben meg is hal, viszont az Oscar-t nyert zene és látvány tényleg nem semmi. Számomra nem is igazán sci-fi, hanem Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) monodrámája. Ami leginkább megfogott, az elveszettség érzése, és az, hogy mennyire nehezen engedünk el dolgokat. Nőként teljesen átérzem azt a lelkiállapotot, amiben a főhős éppen van. Nem kifejezetten az űr és a súlytalanság miatt, hanem mert idő közben kiderül, hogy 4 éves kislányát gyászoló édesanyáról van szó, aki valójában nem volt képes elengedni és meggyászolni az őt ért veszteséget. „Baromi ijesztő szabadon sodródni az űrben” – igen, és ugyanilyen ijesztő, amikor értelmét veszti az életed, és csak sodródsz az árral. Minden mindegy. Vezeted az autód, hallgatod a rádiót, céltalanul. Teljesen érthető, ha egy kislány értelmetlen halálát nem képes elfogadni a szülő. Innen kezdve az egész film arról szól, hogyan tanul meg Ryan elengedni dolgokat. Kicsit hasonlít az élménypedagógiai módszerekhez a folyamat, mert a viszonylag könnyebbtől halad a nehezebbig, és egyre csak jönnek a kihívások, mindegyik halálosan nehéznek tűnik. Előbb megküzd azzal, hogy abba kell hagynia, amivel épp foglalkozik. Aztán küzd az oxigénhiánnyal és a sodródással. Amikor ezen túljut, el kell engednie egy életet. (Persze, ha George Clooney életéről van szó, mindenki megértheti, mennyire nehéz ez…)
Ahogy így gyakorolja az elengedés művészetét, fogja magát és feladja. Első körben azt gondolnánk: OK, most már megtanulja elengedni a saját életét is. Elengedni a saját életed azt jelenti, hogy hagyod magad meghalni (vagy az életed kárba veszni) úgy, hogy közben lenne más megoldás is? A harc nélküli elengedés valójában feladás. Van remény a folytatásra, és arra, hogy ezentúl másképp éld az életed! „A lányod meghalt, ennél rosszabb már biztos nem történhet!” Gondold végig, mi volt az, ami a legrosszabb volt eddigi életed során! Talán olyan sebet okozott a lelkedben, hogy máig hordozod, meggyászolatlanul, szorosan ölelve a fájdalmat. Megtörtént a legrosszabb, de te túlélted ezt is – talán nem éppen egészségesen, vagy tökéletesen, de élsz. Örülnék, ha képes lennék úgy búcsúzni a fájdalomtól, ahogy végül Ryan tette: „én nem haragszom”. Jó lenne, ha így tudnám elengedni a fájdalmat és a félelmet. Végül hálát adni. Aztán felállni, és ha gyenge, remegő lábakon is, de továbbmenni.
Menyus
